~UTOLSÓ RÉSZ! + köszönet nyilvánítás!

Kórházi kaja, kórházi szagok, kórházi élet. Mind rossz. Nem véletlenül utálok itt lenni. Mikor utoljára itt voltam, elveszítettem a számomra legkedvesebb embert az életemből. Az édes apámat. Ezért persze, szörnyen feszélyezve éreztem magam már amikor beléptem az épületbe és most csak várok. Várok és reménykedek, hogy a kis öcsém épségben világra jöjjön. Igen, végre eljött az idő, hogy Katie befeküdjön a szülőszobába és elkezdje a szülést. Nekem meg muszáj őket kint várnom. Az  emberek jöttek-mentek előttem, míg én a büfében ittam a kávémat. És ahogy az emberek, az órák is mentek és már vagy 4 órája folyt a szülés, még mindig semmi hírt nem kaptam. Kezdtem nagyon aggódni. Idegességemben felhívtam az első embert, aki az eszembe jutott. Ez nem más, mint Harry.

- Nem bírom tovább, már több mint 4 órája bent vannak.
- Ne aggódj, minden rendben lesz. Higgy nekem.
- Hiszek, csak..csak utálom a kórházakat. És ha itt kell töltenem még egy órát, engem kell befektetni egy ágyba.  - erre Harry felröhögött, ami mosolyt csalt az arcomra, ha csak egy időre is. Mert megláttam az orvost, aki épp felém tartott. Gyorsan elköszöntem Harrytől, és eltettem a telefont.
- Miss Smith?
- Igen. - feleltem határozottan.
- Gratulálok, kis öccse teljesen egészségesen jött világra. Épp most viszik be a többi babához. Ha esetleg szeretné megnézni. - mosolygott rám kedvesen.
- Köszönöm. - feleltem hálásan.
- Ja, és még valami. A kis mama szeretné, ha előbb hozzá menne be.
- Persze. - bólintottam. És azonnal Katie kórtermébe mentem. Megálltam a kékre festett ajtó előtt. Majd lassan, kopogás nélkül nyitottam be. Katie úgy láttam aludt, mikor beléptem. De hát nem volt könnyű dolga. Halkan az ágyához mentem, majd oda húztam egy széket mellé és leültem. Megfogtam a kezét, és óvatosan megszorítottam. Pár perc múlva a kezemnél szorítást éreztem, ránéztem Katiere, aki akkor ébredt fel.
- Hé, szia Anyuka! - köszöntöttem kedvesen.
- Szia. - felelte fáradt hangon.
- Hogy vagy?
- Jól, jól csak nagyon lefáradtam. Figyelj, kérnék tőled egy szívességet. Azt akarom, hogy te nevezd el a babát.
- Tessék?! De mi? Miért én? A ti..a te gyereked.
- Apád is ezt akarta. Azt akarta, te nevezd el a kicsit.
- Rendben.

Miután össze kapartam magam a sokkból, mentem. Hagytam pihenni Katiet. Utam egy hatalmas üvegablakhoz vezetett. Ahonnan kapásból 20 csecsemő nézett vissza rám. Kicsit megijedtem, hogy melyik is az én testvérem.  Végig nézegettem a sírós társaságon, szemem azonnal megakadt rajta. Nyugodt volt, nem sírt, ahogy a többi. Csendben volt, és engem nézett, csak engem. Mondhatni szerelem első látásra. Tudtam, ő lesz az én öcsém. Apu  szemeit örökölte, ahogy én is. Halványan elmosolyodtam, és egy dagadt könnycsepp hullt le az arcomról. Boldog voltam, és szomorú is egyben. Boldog voltam, hogy itt van. Viszont szomorú, hogy Apa már nincs. Azt az űrt, amit ő hagyott, senki sem fogja betölteni, soha. Ezt az űr örökre magammal fogom hordozni.

- Elnézést, mi lesz a neve a kicsinek? - kérdezte, egy fehér köpenyes nővér, aki egy papír tömböt szorongatott magánál. - Vagy kellene még egy kis idő át gondolni?
- Nem. Már meg van. - mondtam majd vissza fordultam az üveg felé, ami mögött két hatalmas barna szempár nézett vissza rám.
- Johnatan Steven Green.
Ez az én drága öcsém, vagyis már Johnatan születésének története.

És hogy mi lett Stannel a börtönben? Valószínűleg, ha Harry megtudná, hogy bent jártam nála a börtönbe elevenen megnyúzna. Itt csak az a kérdés engem, vagy Stan-t.  Valószínűleg engem. Na de, amit nem tud, az nem is fáj neki. Igaz? Na inkább elmesélem.

Az  a nap is átlagos, fájdalmas, és hosszú volt. Épp Katie-tól jöttem haza fele, mikor megcsörrent a telefonom. Ismeretlen jelzett, úgy hogy kinyomtam. És így tettem, a többi 5 próbálkozásnál is. De amikor 6-szorra is rezegni kezdett a telefonom a kezemben, meg untam a játékot.

- Ki az? És mit akar? - szóltam bele, nem túl kedvesen.
- Én is örülök, hogy hallhatom a hangodat, Alex.
- Stan? Neked nem távolsági parancs van az ellen, hogy velem bármilyen kommunikációt is kezdeményez?
- Te is hiányzol nekem, Anya.
- Már értem. Szóval mit akarsz?
- Látogass meg. - mondta sejtelmes hangon.
- Persze, minden vágyam, hogy azok után, amit tettél velem meglátogassalak. Eszednél vagy? Vagy a drog a maradék eszedet is elvette?
- Leszoktam a szerről.
- Úgy, ahogy anno? Az sem tartott sokáig.
- Akkor is letettem érted, de amikor elmentél teljesen össze törtem.  És a drogokba menekültem. És most is letettem érted.
- Stan, mit akarsz ezzel?
- Csak gyere be hozzám. Nem bántalak, ígérem.
- Még átgondolom. 
- Jó. - itt letettem és másnap meglátogattam Stant.

A börtön rosszabb volt, mint mire emlékeztem. Büdös, koszos, bűzlött a bűntől és a szennytől. Kezdtem megsajnálni Stant. Lehet, hogy nem volt jó ötlet ide jönni. Miért dőlök be én mindig Stannek? De tegnap a telefonba, olyan más volt. Mint a régi, normális és tiszta önmaga. Le kell zárnom ezt az ügyet vele.  Utoljára.  Szerencsére, nem kavart nagy port, hogy meg akarom látogatni Stant, így hamar két őr kíséretében egy kisebb szobába vezettek. Stan már bent ült, narancssárga ruhájában, a tenyerét nézte, mikor beléptem. Fejét felkapta és a szemei csillogtak. Szemei alatt, szürke karikák és lila foltok éktelenkedtek. Meg verték volna? 
- Kapnak 10 percet, egy perccel sem többet! - szólt a nagy darab biztonsági őr, bólintottam és leültem a székre, ami Stannel szembe volt.

- Szia. - köszönt halkan.
- Szia.
- Hogy vagy? - valamiért nem tudtam neki válaszolni, ha az igazat mondom, hogy nem jól. Mert fáj, hogy így bánt velem, fáj, hogy nem ölelhetem meg. És nem azért, mert a testőrök azonnal ugranának, hogy megvédjenek tőle, hanem azért mert utálnom  kéne. De nem utálom. Az emlékek, a régi érzések iránta nem engedik. Úgy, hogy hazudtam.
- Jól. Mi történt itt? - kérdeztem, miközben az ujjamat a szememhez tettem, hogy értse mire is értem.
- Ja, semmi. Neki mentem egy oszlopnak. - nevetett fel keserédesen.
- Komolyan? Egy oszlopnak? Jobbat nem találtál ki?
- Miért érdekel?
- Miért vagyok itt?
- Túl sok a kérdés, Alex.
- Akkor csak egyetlen egy kérdésemre válaszolj. Miért akartad, hogy ma bejöjjek?
- Bocsánatot akarok kérni tőled.
- Tessék?
- Jól hallottad. - mosolyodott el. - Ne haragudj rám, amiért annyi szörnyűséget tettem veled. Te voltál az első igazi szerelmem, és hogy látom, hogy most másnál sokkal boldogabb vagy, megőrjített. Csupán vissza akartalak kapni, de elkéstem.
- Tudod, amikor azt kérted a telefonba, hogy jöjjek be, egyből jönni akartam. - erre Stan szemei egyszóval kipattantak - jönni akartam, mert érdekelt, hogy vagy. Mert.. Mert törődöm veled. Azok után, amit te tettél velem. Én.. Én nem tudlak utálni. Talán ez az én legrosszabb tulajdonságom. - miután végeztem, Stan rám mosolygott. És valahogy, a szívem megtelt melegséggel.
- Pedig, én mindig ezt szerettem benned a legjobban. Nem tudod az embereket utálni, te csak szeretni tudsz. És ez tesz téged, annyira nagyszerűvé. - meghatottak a szavai.
- Köszönöm. - mondtam halkan. Hallottam, hogy az őr már indul felénk. Ezek szerint letelt a 10 percem. Ránéztem Stanre.

- Ne aggódj, többet nem foglak keresni. Ezt megmondhatod a popsztárodnak is.
- Vigyázz magadra Stan! - mosolyogtam rá. Még az ajtó előtt rám nézett, és intett egyet. Majd kiment. Barátságosan váltunk el, és valahogy így kellett történnie nem? És betartotta a fogadalmát, a mi nap láttam az újságban, hogy kiengedték. Vissza ment Amerikába, és nem üzent.

Még meg kell említenem, hogy Jessica egyszer elutazott Amerikába Niall-hez, annyira nem bírta nélküle. És örültem, mikor éjjel felhívott és beleordított, hogy már hivatalason is járnak. Nem, tényleg örültem nekik. Annak ellenére, hogy felkeltett és meg is süketített. Szívből örültem nekik.

És emlékeztek még az anyukámra, akivel kezdettben egyáltalán nem beszéltem, mikor idejöttem. Aztán elkezdtünk levelezni. Karácsonykor Londonba utazott, hogy együtt töltsük a karácsonyt. Rengeteg mindent meg kellett beszélnünk, és hát meg is tettük. Minden tabu téma nélkül. Mára már, tényleg irigylésre méltó a kapcsolatunk.

És hogy mi van Harryvel? Tegnap este vég érvényesen is véget ért az Amerikai turnéjuk. Alig várom, már, hogy újra láthassam.  Épp itt vagyunk a fiúk házában, készen a bulizásra. Ugyan is két fontos dolgot ünneplünk. Az első, hogy vége a turnénak és itthon vannak, a másik meg, hogy Harry ma ünnepli 19. születésnapját. A gépük 9-kor száll le a Heathrow reptéren.
- Oké, a torta, pia, üdítők a hűtőben. Vendégek, jelen. - sorolta Jessica.
- Ö.. még nem teljesen. Anne és Joe még nincsenek itt. - mondtam és mintha végszóra akkor estek be az ajtón.
-Elkéstünk, mond hogy nem késtünk el. - jött oda hozzám Anne. Megöleltem.
- Nem, nem késtetek el. Ne aggódj, mindjárt indulunk a lányokkal a reptérre.
- Akkor jó, látod, mondtam, hogy ne egyel előbb forduljunk le. Képzeld teljesen eltévedtünk! - kezdte mesélni Anne, hogy Joe mennyire de nem tud ki igazodni a térképen, így túl korán fordultak le és teljesen elkeveredtek. Sajnos félbe kellett szakítanom, mert indultunk.

Eleanor kocsijával indultunk a repülőtérre.
- Alex, nem tudnál kicsit gyorsabban menni? - panaszkodott mögülem Jess.
- Mennék én, ha nem lenne dugó előttem. 
- Egyáltalán miért te vezetsz? - folytatta tovább a drámázást.
-Azért mert Eleanor már ivott, te meg még mindig nem tudsz vezetni. Nyugi, odaérünk.
- Jó, de már nagyon hiányzik az én Niallerem. - Eleanorral összenéztünk, majd furán hátra néztünk Jessre.
- Mi az? - kérdezte. Mi nevetve ráztuk a fejünket.
8 perccel később futottunk be a reptérre, de a gép még nem szállt le. Úgy hogy leültünk és vártunk, közben írtam az otthoniaknak, hogy késünk egy kicsit. Majd előkerült Harry által írt levél. Kicsit rongyos volt már, hisz szinte minden nap elolvastam, ez adott erőt, amikor egyedül éreztem magam. Vagyis, igazából mindennap.  Nem láttam Harryt 6 hónapja. Kitudja, hogy ugyan úgy érez irántam, mikor ezt a levelet írta. Lehet, hogy talált, egy szebbet, egy okosabbat, mint én. És bár hiába beszéltünk skypon, telefonon.
- Nyugi, már. Még szét téped azt a papírt. - suttogta Eleanor.
- Nem bírom. Mi van, ha már nem szeret annyira mint régen? 6 hónap nem kevés idő.
- Szerintem kérdezd meg erről, Őt is. - mondta, majd oda szaladt Louishoz, aki felkapta és megcsókolta. És ugyan így tett Jessica és Niall is. Oda szaladtam Liamhez, és Zaynhez. Akiknek a barátnőjük sajnos nem tudtak kijönni. Danielle csak később csatlakozik a bulihoz. Perrie -akivel már 2x találkoztam-  ő később jön, mivel dolgozik. Gyorsan megöleltem mindegyikőjüket, majd megláttam Őt. Fekete gatyában, és szokásához híven fehér pólóban volt. Amikor meglátott, levette a napszemüvegét a pólójára akasztotta. A szívem a torkomban dobogott, a levegőm pedig a tüdőmben rekedt, hogy újra látom. Semmit nem változott, talán barnább lett egy kicsit. Futásnak eredtem és addig meg sem álltam, ameddig nem szorított szorosan magához.Úgy szorítottam a derekát, mintha az életem múlna rajtam. És hát múlt is. Ő lett az életem. És az is marad. Illatát magamba szippantva kitört belőlem a sírás, eddig is könnyes volt a szemem a levéltől. De most, hogy tényleg itt van, 6 hónapnyi szenvedés ment le vállamról. Harry a hajamat simogatta, közbe bele is csókolt a hajamba. Vállamnál fogva kényszerített, hogy a szemébe nézzek. Letörölte, az épp lefolyni készült könnycseppjeimet.
- Ne aggódj, soha többet nem hagylak el. - suttogta mély rekedtes hangján.
-Ígéred?
- Ígérem. 

THE END!

Egyik szemem sír, másik meg nevet. Nem gondoltam volna, hogy azon a nyári estén, mikor megnyitottam először a Word-öt (írás szempontjából), hogy egy olyan történet fog kisülni, mint ez. Vegyes érzéseim vannak a bloggal, néha éreztem tehernek, hisz eleinte, könnyű volt naponta hozni a részeket, de a vége fele mint ahogy látszik, egyre nehezebb volt. Másrészt viszont IMÁDTAM. Szerettem a vissza jelzéseiteket olvasni. És szó szerint ujjongtam és bőgtem is mikor az oldal elérte a 10.000 látogatottságot 3. hónapforduló előtt! Ez szerintem nagyon nagy szó! Akkor ha, nem bánjátok jönne egy kis statisztika :)
A látogatók száma országonként: 

A legtöbbször elolvasott fejezet: 9
Köszönöm, az összesen 309 kommentet is!

Még egyszer köszönöm, hogy hű olvasóim voltatok és remélem azok is maradtok, mivel... indítottam egy ÚJ blogot!!!!! Megjegyezném, hogy ez is Harry-s, mily meglepő! :)

 http://youraise-meup.blogspot.hu/

Remélem ez is annyira ( vagy jobban ) tetszeni fog nektek, mit ez. Remélem ott is követni fogjátok az írásaimat! I love you all! 

~A.

~ 46. rész - utolsó előtti rész!

Sziasztok! Bocsánat a késésért! Utolsó előtti rész! Bocsánat nem tudom, és nem is akarom már tovább húzni. De ne csüggedjetek! Jövök még én meglepetésekkel számotokra! ;) Jó olvasást!

/ - Jó – Pár hónappal később /

Ismerős kórházi szag. Pulzus számláló ismerős - idegesítő – pittyegése toltötte be a szobát. A rossz lámpa néha felvillant, majd újra elsötétült. Félhomályban ülni, és reménykedni, hogy minden jól lesz. Nem a legkellemesebb dolog. Azt gondolná az ember, ha lelép a világ sztár barátja akkor egy kicsit rendeződik az élete. Én is ezt hittem. Hogy minden egyes nap kínszenvedés lesz Harry nélkül – jó, az is - , és hogy halálra fogom magam unni. De tévedtem,  nem hogy nem  rendeződött. De még kuszább lett – ha ezt lehet fokozni – Úgy érzem Harry nélkül üres vagyok. Hogy semmire nem tudok koncentrálni. Hogy semmi nem érdekel. Csak Ő. Ő jár a fejemben, hogy vajon mit csinál éppen. Bár úgy is gondoltam, hogy alszik. (idő eltolódás) Így nem sokat beszéltünk. Éjszakánként fent maradok, hogy tudjunk Skypeolni – ha csak perceket is. – Bár ez egyáltalán nem helyesíti az ölelését, a csókját, az érintését. Még is a szívem meg telik melegséggel, ha látom a mosolygós arcát. Néha azon kaptam magam, hogy az interneten Amerikába nézek  repülő jegyet. Egy a probléma: hogy fogalmam sincs, hogy hol vannak. Ha tudom, hogy jól van a többi nem érdekel. Ellenben ő, ő mindig tudja, hol vagyok. Tuti rám állított egy kémet, vagy mit. Na de erről később. Akkor elmesélem, mi történt velem ebben a pár hónapban, és hogy kötöttem ki éppen egy kórházban.

De hol is kezdjem ? Talán az elején kéne, hogy mi történt miután Harry elment. Akkor vette kezdetét életem robotoló időszaka. Az iskola nem sokkal azután elkezdődött, szerencsére nem kellett kollégiumba mennem, hisz egy 15 perces busz úttal ott is vagyok. De iskoláig rengeteg tenni valóm volt. Gitárom egy kicsit le amortizálódott az utóbbi időben, ezért kicsit fel újítottam. Vettem új húrokat, meg még pár dolgot, ami biztos kell majd év közben. Mivel zene szakra megyek, először meg kell mutatnom mit tudok. Mivel csak énekelni, és gitározni, illetve egy kicsit zongorázni tudok. El kell kápráztatnom őket. Úgy, hogy az iskola kezdés előtt teljesen kétségbe estem. Éjjel- nappal gyakoroltam. Nem akartam szégyent hozni senkire, sem Apára, sem a Smith névre, sem magamra. Ha már rendkívüli módon válogattak be, - nem kellett felvételiznem - amit még mindig nem értek, akkor az a legkevesebb, hogy össze szedem magam és oda teszem azt, amit tudok.

Aztán, próbáltam nem nagyon egyedül lenni, mert akkor beburkolózok a gondolatokba, és annak sosincs jó vége. Bár eléggé nehéz volt nem együl maradnom, hisz a fiúkon kívül nincs sok barátom. Eleanor, Dan, és Jessnek is sikerült elfoglalniuk magukat a munkával, vagy a sulival. Így alig láttam őket. Sokat voltam Katievel, akinek már szépen kerek a pocakja. Sok tenni való való van még, még mielőtt megszületik az öcsém. Meg kell csinálni a kisbaba szobáját, baba váró bulit tartani, bevásárolni, ami szükséges lesz neki. Jövőbeli nővérként kötelességemnek éreztem, ezektől a terhektől megszabadítani Katiet. Aki a döntésem hallatán örömében elkezdett sírni. Majd betudta annak, hogy az utóbbi időben, nagyon érzékeny. Úgy, hogy végre én is találtam magamnak elfoglaltságot. Festettem – halvány kékre- szobát. Összeszereltem egy babaágyat. Színes, vidám képeket tettem a falra. Majd több mint 1 órát álltam a pelenkák előtt a TESCO-ban, mert nem tudtam, hogy milyen kell. Az emberek, akik tudják ki vagyok furcsán figyeltek engem, azt hiszem páran még a telefonjukkal is felvettek. Nem kell mondanom, hogy a következő napokban kezdetét vette az a hír, hogy terhes vagyok. Mondanom sem kell, hogy mennyire elegem lett akkor a médiából.

Suli jól ment, leszámítva, hogy rengeteg lány utál a srácok miatt. Ami érthető. Így inkább fiúkkal vagyok.  Vagy egyedül. Jessicával, általában ebédnél találkozunk. Akkor részletesen kitárgyalunk mindent, mit két legjobb barátnő kitárgyalhat.

Mire feleszméltem a zsúfolt napok után, rá kellett jönnöm, hogy amíg én futkorásztam jobbra-balra és renováltam öcsém szobáját hónapok tettek el. De nem csak, hogy hónapok váltották egymást, de még évszakok is. Mire észbe kaptam, már a karácsonyi listát írtam – kinek, mit kell majd vennem -  egy forró kávé mellett, miközben kint hullt a hó. Felálltam és kinéztem az ablakon. London gyönyörű hótakaró borította. Az emberek lassan sétáltak, élvezték a gyönyörű időt. Kinyitottam az ablakot. Bár az arcomat megcsapta a hideg. Nem érdekelt. Olyan gyönyörű volt. Csak álltam a szobában, kávéval a kezembe, és a tájat – vagyis az utcákat - néztem kicsi hajlékomból. Láttam, ahogy a gyerekek a parkban hógolyóznak, valaki meg szánkózik. És meg kellett állnom, egy percre és elgondolkodjak és kifújjam az elmúlt hónapok gyorsaságát. Az embereket látva, rájöttem az elmúlt hónapok monotonságára. Elfelejtettem élni, és bár jól tettem, hogy segítettem Katienek, megszervezni a babavárót és a szobát is sikeresen befejeztem. Mégis üres voltam.Csupán egy ember hiányzott az életemből. Ő. 

~ 45.rész

Előre láthatólag, 1-2 rész van hátra. Nem tudom. Bocsánat,  ahogy csak most, remélem kiengesztellek titeket azzal, hogy ez kétszer akkora terjedelmű rész, mint többi. Remélem tetszik! Jöjjenek azok a kommentek! :))

Ha azt hittem, hogy annál, hogy egy egész éjszakámat rács mögött töltöttem ,hogy annál nem lehet rosszabb, akkor nagyon tévedtem. De még mekkorát! Inkább lennék rács mögött egész életemben, mint, hogy ezt az egész őrületet, ami most van kezelni tudjam. Na jó, ez túlzás. De tény, hogy a kis akciómat lehozta a legtöbb bulvár lap. És, hogy a tv-rádió- internet kombóból is én folyok. Hiába kaptam a fiúktól ügyvédet, hogy tisztázzon. Hiába, adott vagy 25 interjút, még mindig kapok elítélő tweeteket és megvető pillantásokat az utcán. Tudom, ez ezzel jár. Megértettem.

Fiúk szerencsére, úgy tesznek, mintha ez az egész meg se történt volna, amiért nagyon hálás vagyok. Persze, tudom, hogy kíváncsiak, hogy mi volt velem. Hogy pontosan, mi is történt velem, abban a tízen akárhány órában. Tudom jól. De nagyon tapintattal vannak felém, ezért nem kérdezősködnek. 

Próbálom magam terhelni feladatokkal, hogy ne burkolózzak be megint a gondolataimba, ezért elintéztem a lakásomat. - Véglegesen kitakarítottam, megjöttek az új ablakok, kicsit vásároltam új cuccokat. Munkát kerestem. -  Éppen az új nappalimban álltam, összevetve szép lett, bár nem sok minden változott.
- Otthonos. – szólalt meg Harry a hátam mögül, majd átölelte a derekam és az állát a vállamra tette.
- Köszi. – sóhajtottam.
- Gyere. – suttogta bele a fülembe, amitől teljesen kirázott a hideg.
- Hova? – fordultam vele szembe.
- Mutatni akarok valamit. – vonta meg a vállát. Bólintottam. Felkaptam a farmerdzsekimet és utána mentem. Ő már a lépcsőnél várt, mikor odaértem automatikusan megfogta a kezem és összekulcsoltuk az ujjainkat. Mosolyogva mentünk le a lépcsőn. Az autónál Harry udvariasan kinyitotta az ajtót nekem. Felnevettem, majd úri hölgy módjára beszálltam a kocsiba. Vagyis így terveztem. Útközben ugyanis bevertem a fejem a kocsi alacsonyan lévő tetejébe. Tipikus Alex! Harry nevetve csukta be az ajtót, majd megkerülte a kocsit, végül beszállt mellém a kocsiba.
- Jól vagy? – kérdezte visszafojtott nevetéssel.
- Túl élem. – fogtam még mindig a fejem. – Ne nevess! Nem vicces! – majd persze mindketten elnevettük magunkat. Lassan haladtunk az a kocsival. Hideg szemerkélő idő volt. Tipikus London. Bár én még sem éreztem olyan hidegnek Harryvel. Harry idegesen kémlelte az utat. Tudom milyen ha ideges. Szaggatottan veszi a levegőt. És valahogy az egész arc szerkezete teljesen más hogy fest. Aggódva figyeltem az arcán megrezzenő idegeket.
- Harry.. minden rendben? – kérdeztem halkan.
- Persze, csak a hülye forgalom. - Ez a kijelentése nem csak azért nem győzött meg, mert nem nézett rám, miközben mondta, hanem azért is mert tudtam, hogy nem a forgalom miatt ideges. Valami nyomja a vállát és úgy érzem köze van ahhoz, amit napok óta titkol előlem. És most fél, hogy mit fogok hozzá szólni.

Lassacskán de fel értünk egy nagyobb dombra - vagy hegyre ? – ahonnan le lehetett látni egész Londonra. Gyönyörű volt, bár itt hidegebb volt. Jól össze húztam magamon a farmerdzsekimet.
- Fázol?
- Nem vészes. – feleltem. De Harry már kezdte lehalászni magáról, azt az egy szem pulóvert is, amiben volt. Persze, szívesen elfogadtam volna, hogy érezhessem az illatát. De meg gondoltam magam.
- Hagyjad. Vedd vissza, nehogy megfázz. – toltam vissza a kezében lévő pulóvert, Harry mosolyogva vissza vette, majd derekamnál fogva magához vont. Végül is ez is egy módja, hogy ne fázzunk. Azonnal elfelejtettem fázni. Micsoda egybeesés.

Egy ideig még így álltunk, néztük a londoni panorámát, míg folyamatosan Harry isteni illatát szippantottam magamba, és újra megteltem boldogsággal. Aztán a pillanat elszállt, és a boldogságom össze omlott.
- Mondanom kell valamit. – bökte Harry ki halkan, valószínűleg sokáig filózott, hogy mikor robbantsa a bombát.
- Tudom. Mi a baj?
- Hát szóval, régóta elakartam mondani, de hát féltem,  meg aztán, történt ez az eset és akkor csak azt akartam, hogy épségben ki kerüljél onnan. – hadarta el egy szúszra a szavakat, bólintottam egyet, hogy folytassa csak.
- Szóval, a turné, szóval korábban kezdődne, mert bejött még egy pár  város Amerikában. – bár a lelkem legmélyén, valahol, tudtam, hogy ez lesz. Mégis úgy éreztem, hogy a lelkem egy része ismét összetört. Még lehetett volna együtt egy csodaszép másfél hónapunk, és most maradt kitudja mennyi. Bár gondolom a menedzsment, úgy gondolja, jobb, ha egy kicsit szét széledünk Harryvel. Vagyis ez csak nekik jó. Nekünk nem. Nekünk szenvedés lesz. De még milyen.

- Mennyivel korábban mentek? – kérdeztem. Harry szomorú szemeit látva, össze szorult a szívem.
- Mikor indultok? – kérdeztem, máshogy.
- Csütörtök reggel. – Csütörtök, csütörtök. Az csak 3 nap!
- Oké. – bólintottam.
- Tudod, hogy..
- Tudom. – mosolyogtam. Tudom, hogy azt akarja, hogy menjek vele. Tudom, hogy ő neki is ugyan úgy fáj, mint nekem. És tudom, hogy ő is ugyan úgy szeret, ahogy én őt. Erőt véve magamon, megszorítottam Harry kezét, és vissza indultam volna a kocsihoz.
- Hova megyünk? – kérdezte szórakozottan.
- Haza. Pakolni. – mondtam.
- Minek, csak 3 nap múlva indulok.
- Igen. És valószínűleg, egy éjszaka alatt elfogsz pakolni 9 hónapra szükséges cuccot. – mosolyogtam.
- Nem akarom, az utolsó 3 napomat veled pakolással tölteni. – mondta, miközben az arcomat simogatta, majd megcsókolt. Persze, automatikusan visszacsókoltam.
- Pedig, azt fogunk. – mondtam, és mivel eléggé határozottan mondtam, nem ellenkezett. Végülis igazam volt, ha én nem küldök el mindenkit pakolni, akkor ők, tuti indulás előtt 1 órával állnának neki pakolni 9 hónapra. Pasik!

/ 3 nappal később /

Próbáltam a lehető legvidámabb formámat hozni az 3 három napban. Nekem is jobb volt, hogy nem depiztem és persze a körülöttem lévőknek is . 3 nap alatt viszonylag sok minden történt. Pakoltunk – az én unszolásomra - , meg persze szerveztünk egy búcsú bulit – én nem akartam, de a fiúk ragaszkodtak hozzá - , meg történt Niall és Jess első randija is – tökéletes időzítés, komolyan akkor kell randizniuk, mielőtt Niall elhúz Amerikába 9 hónapra. Logikus. Bár Niall megígértette Jessel, hogy eljön Eleanorral Amerikába. Engem nem tudtak rá venni. Akkor sem mennék vissza, ha az életem függne tőle, mellesleg. -  Szóval viszonylag, hamar – sajnos – eltelt ez a 3 nap.

Harry azt mondta, hogy el visz valahova – aranyos tőle, hogy nem a többiek előtt akar elbúcsúzni -, ezért a nappaliban hosszasan búcsúzkodtam a fiúktól. – Niall nem akart elengedni, mondván, hogy én vagyok a kabalája (?), Liam azt mondta, hogy hiányozni fog neki a palacsintám. Zayn is megölelt, és megígérte nekem, hogy figyel Harryre, és végül Louis, akitől igen, sírva köszöntem el, megígértette velem, hogy nem fogok bajba kerülni és az időeltolódás ellenére, naponta le kell jelentkeznem nála, hogy minden rendben van-e. -

Majd miután könnyes búcsút vettem tőlük Harryvel felmentünk újra a hegyre, ami igazából nem is egy hegy, hanem egy magasan fekvő tér, ahonnan látni egész Londont. Vannak padok, és vannak ilyen távcsövek is. Elég korán volt, körülbelül reggel fél 7, ezért senki nem volt ott rajtunk kívül. A hideg szél csípte az arcom. Bár már rétegesebben öltöztünk fel, mint a múltkor.
- Karácsonykor haza jövünk – mondta, mire bólintottam. Bár akkor is a családját fogja meglátogatni, remélem azért lesz időnk találkozni. – De persze, te is felpattanhatsz egy gépre, ha majd hiányzom. – mosolygott.
- Hát nem hiszem, hogy ez megfog történni. – mondtam.
- Tudom, de egy próbált azért megért. – vágta rá azonnal, majd megcsókolt. 
Még beszélgettünk sok mindenről, hogy majd írjak neki bármikor, amikor szeretnék, még ha náluk éjjel is van akkor, majd reggel válaszol rá. Meg, hogy ne beszélgessek semmilyen fiúval, amíg távol van. Persze, ezt viccnek szánta. Aztán egy fekete kocsi fordult be, majd megállt tőlünk, úgy 20 méterre.
- Mennem kell. – mondta, majd szorosan magához húzott, és el sem hittem, hogy eljött az az idő is, amitől hónapokig rettegtem és azt kívántam bárcsak itt és most megállna az idő, és itt maradhatnék örökre Harry karjaiban. Persze, nincs illyes fajta képességem, még. Szóval, miután megszólalt a duda – mire úgy megijedtem, hogy a szívem ezerrel lüktetett – Harry megcsókolt hosszan, szenvedélyesen, éreztem, amit ő érzett. Éreztem a szomorúságot, és, hogy nem akar elengedni. De nem akartam megkockáztatni a második szívinfarktust, szóval megszakítottam a csókot (?!) és az autó felé biccentettem, ahol már Paul hadonászott, hogy lekésik a gépet. Harry még vissza fordult hozzám, és adott egy búcsú puszit a homlokomra és elment. Még intettem neki, mikor elhajtottak kocsival. És ennyi. Elment és én úgy álltam ott, mint egy lecövekelt oszlop. Nagyszerű. 

Miután észbe kaptam, hogy itt állok a semmi közepén, egyedül. Elkezdtem pánikolni, hogy hogy jutok haza. Beledugtam a kabátom zsebébe a kezem és Harry kocsikulcsa volt benne. Biztos akkor tehette bele, mikor ’’búcsúzkodtunk’’. Így beszálltam a kocsiba, beindítottam a fűtést, mert megfagytam. Majd a szemem, a kesztyűtartóból kiálló papírra szegeződött.  Egy kis doboz és egy levél volt benne. A levelen ott láttam a nevemet. Így hát elsőként azt bontottam ki. Rögtön láttam a férfi kézírásán, hogy ezt Harry írta nekem.

„ Kedves Alex,

Először is, szeretlek. Mindennél, és mindenkinél jobban. Ezt gondoltam tisztázom. J
Másodszor, tudom, hogy az elkövetkező hónapok, neked is kínszenvedés lesz és bár mindennél jobban szeretném, hogy itt legyél mellettem, megértem, miért nem akarsz vissza térni Amerikába, így ezt nem is erőltetetem. Amúgy nyugodtan nyisd ki a dobozt. Remélem tetszeni fog neked! ’’

Amúgy a dobozban egy karkötő volt, sima egyszerű ’love’ feliratú karkötő. (kép) Mosolyogva, lassan már könnyeimmel küszködve olvastam tovább. Ahol sok sikert, kívánt a sulihoz. És. És amin teljesen kitört belőlem a sírás. Az, amikor leírta, az Ő szemszögéből, mit érzett, amikor először meglátott, hogy egyből belém szeretett a reptéren, hogy bár Louis mennyire ellenezte, hogy mi össze jöjjünk, Ő nem adta fel, mert tudta, hogy ez a valami, ami közöttünk van, különleges. Hogy bár veszekedtünk sokat, de mind megérte, azokért a pillanatokért, amiket békében, szerelmesen együtt töltöttünk. Szóval teljesen őszintén leírt nekem MINDENT. Sírva tettem le a papírt. És az kezembe temettem az arcomat. Harry csupán 5 perce ment el. De én máris bőgők. Mi lesz velem, ebben a 9 hónapban, ha már most sírok? Jó kérdés.  

~ 44. rész

Szörnyen szégyellem magam, hogy csak most, ilyen ritkán hozok részt. De a suli kikészít. Délutánonként erőm sincs megírni. Meg tanulok is. De igyekszem ígérem! Remélem azért tetszik! Várom a kommenteket! Ha tetszett iratkozzatok fel a blogra és kíváncsi kinek ki a kedvenc szereplője, erre itt oldalt tudtok szavazni!

Elég sokáig ültem egyhelyben, már kezdett sajogni a fenekem is. Felálltam, sétálni kezdtem. Bár nem volt hova. Nem kaptunk nagy cellát. Épp akkorát, hogy 4-en kényelmesen elférjünk és ne zavarjuk egymás szféráját, így elkerülve a verekedéseket, stb. Marie és Jenna a két lány, és egy full emós fiú – aki a sarokba kuporodva hallgatta a beszélgetéseinket, és semmihez nem szólt, hozzá. Még akkor sem, amikor kérdeztem, hogy miért került ide. – volt velem egy cellában. Marie és Jenna a rocker csajok, akik kisebb lopás miatt kerültek előzetesbe, a fiú – akinek, a nevét sem tudjuk, sem hogy miért került ide. – némán ült még mindig a sarokban és találkozott a tekintetünk. Elmosolyodtam. Nem volt sem ilyesztő, sem depressziós. Vagyis a szeméből ezt tudtam ki olvasni.
- Szóval az ex pasid jutatott sitre, hogy együtt legyetek az idők végezetéig? – szólalt meg végül. Mi mind hárman – én, Jenna és Marie- döbbenten, kikeredett szemekkel bámultunk a srácra. Mintha, csak csoda történt volna és a néma, végre újra megszólalhatott. Erre elnevette magát. Hangja tiszta volt, haja korom fekete, szeme mély kék. Kizárt, hogy ez a valaki valami rosszat tett volna.
- Hát igen. – mondtam zavaromban. Erre újra elnevette magát.
- Ez jó. Jó törénet lenne belőle. – felelte.
- Talán egyszer kiadom egy könyvként. – feleltem nevetve. Erre mindannyian elnevettük magunkat.

Vagy 5 órája ültem bent a hideg cellában. Nem lehetett több este 11- nél, fáztam– ugyan is mindent elkoboztak tőlem – így nem tudtam aludni sem. Jenna Marie ölében aludt. Marie Mark – ugyan is így hívják az emós srácot, akit ugyan úgy véletlenül hoztak be. – vállán pihentette fejét. Mark pedig a falnak döntve szusogott. Lefotóztam volna, de hát ugye elvették a rendőrök a telefonomat. Unatkoztam, nem tudtam senkivel sem beszélni. Csak az óra idegesító kattogását lehetett hallani.  Aggódtam Jessicáért, pedig én vagyok rács mögé zárva. Reméltem, hogy a srácok nem aggódják magukat halálra, hogy nem mentem haza. Imádkoztam, Katie-ért, aki 5 hónapos terhes az öcsémmel. Imádkoztam, az öcsémért is. Imádkoztam, hogy ne úgy nöjjön fel , hogy én itt bent vagyok.Magamban imádkoztam egy jelért. Akár miért, csak tudjam, hogy mindenki jól van-e. Ekkor ía távolból cípő kopogást hallottam, nem erősen, de tisztán kivehtő volt, hogy jön valaki. Szívem a torkomban dobogott, pedig valószínű, hogy csak járőröznek. Fejemet lassan a rács felé fordítottam. Többre nem tellet, fáradt voltam, éhes, vacoktam, pisilnem is kellet. Egyszóval, minden bajom volt.  Akkor egy kövérkés, kopaszodó férfit véltem felfedezni, ahogy engem nézz.

- Smith! Jöjjön! – szólt, én meg lassan, komótosan megmozdultam. Mit akarnak már megint?
- Telefonon keresik! – tette hozzá, remélve, hogy átkapcsolok nagyobb sebességre és hát úgy is lett. Tudtam, hogy valaki otthonról. Szívem a torkomban dobogott. Az őr lassan elvezetett egy telefonfülkéhez. Poros volt, valószínűleg, nem sokan használhatták előttem.
- 5 percet kap! – mondta hatérozottan és nekem eszembe se jutott ellenkezni, bólintottam. Majd a fülemhez tettem a telefont és rekedtesen beleszóltam.
- Ne aggódj, mindjárt kihozunk. – szólt egy nyugodt férfi hang. Szívemet melegség járta át.
- Liam. – mosolyodtam el.
- Jól vagy? Mi történt pontosan? Jessica nem sok mindent tudott elmesélni, csak azt, hogy rátok tört az FBI és elvitt.
- Ott van nálatok Jessica? Jól van. Kérlek, mond, hogy semmi baja. – könyörögtem a telefonba.
- Igen, itt van ne aggódj. Niall foglalkozik vele. – automatikusan elmosolyodtam.
- És Harry? – kérdeztem halkan.
- Telefonál. Próbál minnél előbb kihozni téged. Ne aggódj. Csak gondoltam, hívlak. Hogy ne ess pánikba. Bár az nem a te stílusod. – nevetett bele. Én is elnevettem magam.
- Smith! 1 perc! – üvöltött rám az őr, mire kicsitt meg állt bennem az ütő. Majd engedelmesen bólintottam, hogy értettem. És mély levegőt vettem.
- Figyelj, ha ez segít, akkor Stan tette. Rám akarja kenni az ügyét. Találkoztam vele. Azt hiszi, itt együtt lehetünk.
- Nem fogjuk neki hagyni! – szólt bele Louis.
- Köszönöm. – hallottam, hogy az őr meg indul felém.
- Adjatok Jessnek meleg teát, attól megnyugszik. Mennem kell.
- Ne aggódj, kihozunk. – szólt bele Zaynt utoljára.

Majd az őr lenyomta a telefont. Megköszönve oda adtam neki a telefont. És vártam, hogy vissza kísérjen a cellámba. Végre nyugodtan tudtam gondolkodni, mert még mindig vacoktam a hidegben.
Volt időm, szóval miért ne.
Vajon mivel érdemelhettem ki ennyi jóságot? Vegyük sorba, az elmúlt pár hónapot. Eseményekben volt rengeteg. 

Kezdve azzal, hogy idejöttem. Aztán, megtudtam, hogy Apának mennyaszonya van. Majd eljutottam a srácokig. Befogadtak. Ápoltak. Bulit szerveztek nekem. Megtudtam, hogy lesz egy öcsém. Majd összejöttem Harryvel. Megannyi veszekedés, de annál is több szeretetet kaptam tőle. Végre, érzem, hogy élek. Hogy ide tartozom. Kiegészít. 

Majd Apu betegsége, Harry megcsalt, elment turnéra. Közben Apa állapota nem hogy javult volna, inább csak rosszabodott, míg végül elment. Majd modell felkérés. Párizs, Eleanorral. Megismertem Jean-t, akit elfelejtettem felhívni. Majd az újra találkozás Stannel. Verekedés, Harry és Stan között. Kiderült, hogy Stan újra füvezik. És innen kezdődött a háború, ami végül ide vezetett. Hogy bizhattam egy ilyen emberben? De, ami még rosszabb, hogy szerethettem egy ilyen embert?  Fene tudja, mi vakított el Amerikában. De más vagyok már. Az az Alex már nincs többé.

Másnap arra keltem, hogy Marie ordíbál Jennával, hogy összenyálazta a gatyáját. Fáradt, nehéz szemhélyamat felhúztam és kérdő tekintetekkel találtam szembe magam.
- Csak hogy felkeltél. Le késtél a reggeliről. – mondta Márk.
- Miért mennyi az idő?
- Úgy 11 óra. Nem tudtunk felkelteni. Azt hittuk, hogy elájultál vagy valami. – vonta meg a vállát. Én meg elmosolyodtam, ahogy elképzeltem, ahogy rázogatnak, hogy ébredjek. De semmi reakciót nem mutatok. Tipikus Alex.

Egy ideje már hallgattuk, ahogy Márk meséli az élet történetét. Hiszen az múlt éjjel, szinte meg se szólalt. Szóval, most ő volt soron. Azt mondta, tanu volt egy bolti rabláson és mivel ugyan olyan ruhát viselt, mint a rabló – fekete – ezért azt hitték, hogy ő az. Ezen nagyon nevetettünk a lányokkal. Viszont a lányok tényleg loptak. Bár csak ételt. Ezért nem zárják őket évekig börtönbe. Szerencsére. Eléggé megszerettem őket,  már ahogy meg lehet szeretni egy embert 6 óra alatt. Szóval eléggé.

Egyszer egy őr lépett a cellánkhoz és hangosan megütögette a rácsokat, hogy rá figyeljünk. Mind elnémultunk és oda kaptuk a fejünket. 

- Smith! És Darwin! Jöjjenek, szabad lábon elmehetnek. – szólt a rendőr. – Én és Márk felálltunk, majd elköszöntünk a lányoktól. És kimentünk. Bilincset szerencsére már nem kaptunk. Mivel szabadok voltunk. Hú, de fura ezt így kimondani.  Megkaptuk  a telefonjainkainkat, és apróbb dolgainkat – mint például a Harrytől kapott lánc. –Markkal elkértük egymás telefonját és beíruk a saját számunkat. Majd vissza cseréltü k.
- Majd hívj. –ölelt meg végül.
- Rendben. – nevettem. – Úgy is hallani akarom, mi lett a kis fiúval a mesében. – nevettem. Mire elmosolyodott. Majd bólintott és zsebre dugott kezekkel elindult. Távolodó alakját nézve rádöbentem, hogy pozitívan csalódtam benne. Másnak képzeltem. Lassan én is kiértem az előtérben. Azt hittem, hogy lesz időm még gondolkodni, mit mondok a többieknek, vagy, hogy mit mondok Anyának, vagy Katie-nek. Mikor egy zokogó szőke hajú lány ugrott a nyakamba. Előszőr csak, dermedve engedtem, hogy megfujtson, vagyis, hogy a nyakamat átölelve, húzzon magához. Majd láttam, hogy a srácok vigyorogva intettek nekem egyet. 

Leesett, hogy ők intézték el, hogy most kitudjak jönni. Így magamhoz szórítottam Jess-t. Hallottam, ahogy szipog. Én meg csak azt suttogtam a fülébe, hogy minden oké, itt vagyok és hogy hagyja abba a sírást. Szerencsére hatással voltam rá, így szinte azonnal befejezte és megjegyezte, hogy csak örömében sír, hogy újra láthat. Fiúk is sorban megöleltek, de valaki hiányzott. Harrry lehajtott fejjel nézte fehér converse cípőjének az orrát. Mikor elé értem, rám nézett, mélyen bele a szemeimbe. Még sosem láttam volna, hogy így nézett volna rám. Nem bírtam már várni, muszáj volt éreznem újra az illatát. Szinte a nyakába vetettem magam. Ő azonnal átölelte a derekamat és erősen tartott magánál. Homlokát a vállamba furta. Illatát magamba  szívva elkapott az az érzés, hogy most nem számít az idő, nem számítanak a körülöttünk lévő emberek. Senki. De persze ez nem volt így. Volt körülöttünk 4 fiú + 1 lány, ki türelmetlenül nézték,ahogy mi hosszú percegik ölelkezünk. Majd Louis megköszörülte a torkát, hogy most már elég lesz. Vettük az adást, lassan elszakadtunk egymástól és elindultunk a kocsihoz. 

~ 43. rész

SZIASZTOK! :) Hát sikeresen megírtam az újabb részt remélem tetszik majd nektek és továbbra is hű olvasóim maradtok. Imádlak titeket. Csók, Puszi ~A

Utobbi időben hetekben bármikor faggattam Harryt, sosem árulta el mi történt a megbeszélésen. Mindig mikor rákérdeztem, azt mondta ’’Semmi. ’’ vagy ’’ Nem lényeg. ’’  De kezdett elegem lenni a titkolózásból.
- Átmegyek Jessicához. – mondtam, megse várva semmi féle reakciót. Becsaptam magam mögött az ajtót. Beszállva a már házhoz hívott taxiba és bemondtam Jess címét.  Mit sem tudva, mi vár rám otthon.
- Szia. – köszöntött barátnőm, mikor kinyította az ajtót. Megöleltem, majd beinvítált a lakásába. Igen, anyukája tekintettel volt arra , hogy én a szomszédban lakok,  és inkább ő költözött el. Mintsem, hogy Jessica. Így ’együtt’ tudtunk maradni. Nagyon aranyos gesztus volt, szerintem. Leveleimet olvastam. Mivel, mióta nem lakok itthon. Jessica gyüjti a postámat. És mikor átjövök hozzá, elolvasom. Jó programm.
- Szerinted mikor csinálja meg a godnok a zárat? – kérdezte Jess.
- Már megcsinálta azt, akkor este, mikor elköltöztem Harryhez. Hogy ne vigyenek el több dolgot tőlem. – feleltem.
- Mit vittek el?
- Csak a laptopomat. De majd vissza fogom kérni. – Jessica kikerekedett szemmel nézett rám. Valószínűleg, ő még nem tudja, hogy Stan tört be hozzám akkor este. Így elég viccesen és furán hangozhatott ez a mondat.
- Ö.. – kezdtem – Stan. – feleltem vállrángással.
- Stan? Miért tette volna?
- Nem tudom. Bosszúból? Fenyegetésből? Nem nagyon tudok kiigazodni már rajta. – húztam a számat.
- És honnan tudta, hogy hol laksz.
- Vannak kapcsolatai. Ha valamit akar, általában megszerzi.
- Kívéve Téged. – javított ki Jess.
- Kívéve Engem. – ismételtem meg. Csak, hogy nyomatíkosítsam, hogy Stannal már minden lehetséges kapcsolatom – legyen az baráti vagy szerelmi – rég megszünt. Ő a múlt. Harry jelen és jövő.

- És akkor most tulajdonképpen miért is nem vagy a szomszédom?
- Mert Stan, vagy akiket felbérelt hihetlenül jó munkát végeztek. Összesablakom kitört. Ajtókat beverték. Kikell cseréltetni őket. Bár a gondnok szerint ez már nem annyira sürgős, mint mondjuk a zár. – hadartam – Amúgy nincs sok kedvem újra itt lakni egyedül. Meg Harry sem akarja, hogy az ő szavaival éljek ’ hogy veszélynek legyek kitéve ’ –  nevettem . Jess meg csak egy ’ mennyire aranyos már ez ’ mondattal reagált, amivel teljesen egyet értettem.
- Aprópó..– néztem fel a levelekből. -.. mi ez az egész közted és Niall között?
- Á semmi különös. Csak amikor zaklatott voltál a felvételi miatt és fiúknál voltunk, ott hagytál a fiúkkal én meg mivel nem vagyok sem antiszociális, sem hülye, hogy nem használom ki az alkalmat, beszélgettem velük. Aztán Niall pár napra rá kért egy randit.
-O.. értem. – bólogattam. Durva Niall sosem szokott ilyen hamar randit kérni. Bár lassan egy hónapja, hogy ismerik egymást. Mindegy.

- Hé, Jess. – néztem rá boci szemekkel.
- Mi az? – kérdezte már nevetve, mikor meglátta, hogy milyen arcot vágok.
- Nem megyünk át, kicsit rendet rakni? – utaltam a lakásomban uralkodó káoszról, amit otthagytam hetekkel ezelőtt.
- De, mehetünk.

A lakás rosszabb állapotban volt, mint ahogy emlékeztem rá. És ezt Jess is megjegyezte egy ’ Jézusom’ – mal. Aranyos. Ő elment a konyhába, összeszedni a széttört tányérokat és poharakat. Mert igen, azokat sem kimélték. Én meg a nappaliban maradtam és a Tv maradványait a kanapéból származó szivacsot a a parnából kihullot tollakat szedtem össze. Szörnyen fárasztó volt. És úgy tünt, mintha soha nem lesz rend itt, újra. Jessicával egyszerre döltünk le a leamortizált kanapéra és bár kényelmetlen volt, jobb volt, mint a semmi. Én személy szerint kezdtem álomba esni. Mikor hirtelen ilyesztő hangos ajtó csadást hallottunk az bejárat felől. Mindketten ilyedten ugrottunk fel, végig futott az agyamon, mi van, ha megint rám akar ilyeszteni  Stan. Bár ő börtönbe van. Lehet, hogy felbérelt valakit, hogy öljön meg. Reménytelen.  Majd körülbelül 20 egyenruhás férfi szabadult be a kis lakásba és mind fegyvert szegezett ránk. Adrenalinom hirtelen ugrott, a sokktól levegőt elfelejtettem venni. Torkomban hatalmas gombóc keletkezett, mitől fájdalmassá vált a nyelés.
Egy újabb rendőr lépett ki a sok közül, ennél szerencsére nem volt fegyver. Ennél egy számomra ismerős tárgy volt. Egy bilincs.
- Alexandra Ashley Smith! Letartóztattom kábítószer bírtoklásáért és annak forgalmazáséért.  – mondta el a sablon szöveget, miközben mögém lépett és jó szórosan megbilincselt. Teljesen sokkban voltam . Mire kiudtam nyögni a rendőrnek egy  ’ Tessék? ’ –et, addigra a többi pisztolyos férfi gyorsan végig kutadta a házat.
- Megvan főnök. – mondta egy mély hang a tömegből és oda dobott egy kis zacskó valamit a mellettem álló ’ főnöknek ’, aki hosszasan tanulmányozta.
- Igen, azt hiszm ez mindent elárul. Vigyétek be fiúk! – lökött rajtam egyett és két erős kéz ragadta  meg a karom. Gyorsan rá pillantottam egyet Jessicára és láttam mennyire megrémült, és kétségbe esett. Akár csak én. De kettőnk közül, valamelyikünknek észnél kellett maradnia.
- Nem lesz semmi baj. – mondtam neki utolsó szavaim.

 Majd kicipeltettek a házból, be egy rendőr autóig. Kint hatalmas káósz fogadott. 6 villogó lámpájú rendőr autó állt a ház előtt. A utcán lévő bámészkodok megálltak és végig nézték a jelenetet, ahogy elhurcolnak. Némelyik talán meg is örökítette azt. Csodás. Tiszta deja vu. Bár én tudtam, hogy nem követtem el semmit. Főleg nem, ha drogokról van szó. De ezt csak én tudtam.

Sosem gondoltam volna, hogy egyszer tényleg fogok rács mögött ülni. Apa szégyenkezne , ha ezt látná. Hova jutott, az egyszem pici lánya. Drog üzletbe keveredett. Bár csak előzetes letartóztatásban voltam. Egy közös cellát kaptam néhány igen fura és ilyesztő emberrel. Voltak itt punk-ok, akiket randalizmusért, volt aki csendháborításért tartóztattak le. Mikor megkérdezték, én ugyan miért kerültem ide, és elmondtam mert rám fogtak egy drogos ügyet,c sak lestek. Majd kiröhögtek, hogy mekkora szerencsétlen vagyok. Ezzel nem mondtak sokat. Sarokban ülve vártam a megváltást, mikor néhány narancssárga egyenruhás rabot vittek el elődtünk. Néhány füttyögetett, néhány csak elsétált elődtünk. De felismerem egy ismerős arcot.
- Á szóval igaz a hír, tényleg vissza eső bünöző lennél? – állt meg előttem a gúnyos arcával.
- Komolyan azért törtél be a házamba, hogy engem is belekeverj? – akadtam ki.
- Mindig meg kapom azt, amit akarok, szivi.
- Csak Engem nem ! – mondtam nevetve, majd az örök vissza vitték őt a celájához. Többiek csak furcsán néztek rám, és követelték, hogy mondjak el mindent. Hát mivel nem volt jobb dolgom, jól van elmeséltem nekik a történetem.

~ 42.rész

Na sziasztok! Először is bocsánat a késői részért. Ne haragudjatok. Rengeteget gondolkodtam, hogy mit írjak ebben a részben. És hát ez lett belőle. Remélem tetszik nektek. :) Még lehet szavazni ( szeptember 25.-ig ) a blogra. -> itt. Ne felejtsetek el kommentelni, értékelni és szavazni itt oldalt. :) Köszönöm, imádlak titeket! <3

Eleinte azt hittem az ’’oda költözés’’ Harryhez, jó dolog lesz. Eleinte az is volt, hisz a nap minden óráját, minden percét együtt töltöttük. De tudjuk, hogy az idő gyorsabban halad, mikor boldogok vagyunk és jól érezzük magunkat. Az első hetek fiúk hatalmas villájában örült gyorsan teltek. Átestünk néhán hullám völgyeken. De ki nem? Az utóbbi időben, nem nagyon látom a fiúkat.  Dolgoznak. És mivel teljesen egyedül vagyok egy hatalmas házban. Mit csinálok? Beburkolozok a gondolatokba. Mi lesz velem az egyetemen? Mi lesz velem és Harryvel, mikor ő turnézik? Mi lesz velünk? Turné vészesen közel van. 1 hónap és újra neki vágnak Amerikának. Nem akarom. Nem akarom, hogy elmenjenek. De gondolom ugyan úgy nem akarja se Danielle, sem Eleanor, hogy elmenjenek a srácok. De ebből élnek. Ők híresek és ezt nekem el kell fogadnom. Bár mennyire is nehéz.

A sok otthon töltött órában – napban – rájöttem, hogy ki se tettem a házból a lábam. Gondoltam elmegyek kicsit sétálni. Régen mozogtam valamit is. Itthon, vagyis fiúknál a kanapéból csak akkor keltem fel, ha elmentünk aludni Harryvel. És ennyi. Felvettem egy jeggingset és egy nagy kötött pulcsival, mivel elég hideg volt ma Londonban.  Kilépve a házból megállapítottam, hogy hidegebb van, mint gondoltam. Ezért vissza szaladtam egy sálért. Nem fáztam vele kevésbé, de legalább nem fogok megfázni. Az a jó a kertvárosban, hogy jó nagy. Így órákra eltudtam tünni. Gondolkodni.  Mindennen. Az életemen. Itt álok 19 évesen és nem tudom mi akarok lenni, mit akarok dolgozni. Zene a mindenem. Mi lesz velem, ha végzek a sulival? A zenei kurzusom csak 2 éves. Utána? Ahj.

Kicsit elővettem a telefonomat, twittereztem. Néztem, hogy miket írtak nekem fiúk rajongói.  Fogalmamsincs miért. Mindig, mikor felnéznek szitkoznak. De fél perc után már meguntam. Egy embert akartam megnézni még. Harryt. Utolsó tweetje pár órája volt. 

’’ Hagyjátok abba a gyülölködést. Szeretem @AlexS –t ’’ - ez a twitter nevem - Miután elolvastam automatikusan elmosolyodtam. Szívemet melegség járta át. Harry mindig vigyázz rám, megvéd a rajongóktól, vagyis megpróbál. És ezt mindig értékeltem benne. A figyelmességét, és hogy odaadással tud szeretni valakit. Mi lesz velünk egy hónap múlva? Harry turnén lesz Amerikában, én az egyetemen. Nehéz lesz a távkapcsolat. De túljutunk azon is egyszer, ahogy mindenen.

Egy ideje már mászkáltam össze vissza a kert városban és fogalmam sem volt, hol lehetek. Pedig Harryvel számtalanszor körbe jártuk esténként. Jaj, azok az esték. Imádtam mindet. Egy elhagyatott játszótéren kötödtem ki. Egy lélek sem volt. Pedig nem volt késő. Délután 4 óra lehetett. Hirtelen a szél a lábahoz fújt egy újságot. Alapból nem vettem volna fel a földről, de megláttam egy ismerős arcot. Bár ezen sem kellene meglepődnöm, hisz Louisék szinte napi szinten szerepelnek benne, de ez más arca volt. Stan-é.
’’ Elkapták a több országban keresett dreog csempészt’’ – olvastam magamban a sorokat. A hír annyira lesokolt, hogy muszáj volt leülnöm egy padra.
Sorokat olvasva semmilyen érzelmet nem váltott ki belőlem. De miután végeztem vele, magam elé képzeltem a szituációt, ahogy elkapják a rendőrök. Szívem összeszorult. Nem tudom, hogy boldognak kéne lennem, mer nem nekem kellett lebuktatnom és végre kiszáll az életmből, vagy  sírnom, mert végülis barátom volt, barátok voltunk.
- Khm.. – hallottam egy férfi torokköszörülést. Először megijedtem, majd felnéztem az újságból és megláttam Harryt.
- Mit keresel itt? – kérdeztem szórakozottan. De ő csak komoran nézet rám. Mit tettem?
- Nem voltál otthon.  Agódtam érted. – felelte, közben az arcomat fürkészte.
- Csak sétálni indultam Harry. – nevettem zavarómban – unatkoztam otthon.
Harry mély levegőt vett, majd kifújta. Valami nincs rendben.
- Mi a baj?
- Semmi.
- Harry..
- Mondom, nincs semmi. Mehetnénk? Teljesen átfagytál már. – mondta idegesen. Meglepett a viselkedése. Nagyon. De nem kérdeztem semmit. Csak engedelmeskedtem. Majd elmondja, mindig elmondja. De miért viselkedik így? Mi történthetett? Csendben sétáltunk haza. Még a kezemet se fogta meg. Ő a zsebei dukta én meg a pulcsi végével játszottam. Mindketten gondolatainkba burkolóztunk. A nap már kezdett lemenni. Eddig el lettem volna? Észre se vettem.

Haza érve ugyan olyan fagyott volt a hangulat, ahogy Harry volt. Mi van mindenkivel? Mindenki a Tv előtt feküdt. Eleanor Louis válára tette a fejét és amikor kérdően ránéztem és csak lehunyva szemét rázta a fejét. Kérdezték, hol voltam. Csak egy váll rántással közöltem, hogy sétáltam. Idegesen  efújtattam, hogy senki nem hajlandó semmit mondani. Majd a konyhába mentem, hogy csináljak magamnak valami ételt. Pár perccel később Niall lépett be a konyhába.
- Mi van mindenkivel? – kérdeztem idegesen.Majd leültem a konyha asztalhoz. Csak felhúzta a szemöldökét.  És leült velem szemben.
- Harry nem mondta el?
- Nem mond Ő azt semmit.. – sóhjatottam.
- Majd elmondja, nem szeretném én elmondani.
- Jó – mondtam szomorúan
- Kérhetek valamit? – kérdezte Niall.
- Ühöm. – mondtam, miközben nagyott haraptam a szendvicsembe.
- Hétvégén randim lesz Jessicával és.. – szemem elkerekedett és egy hajszál választott el, hogy ne nyeljem félre a szendvicsemet. Mély levegőt vettem.
- És? – kédeztem.
- És kéne egy kis segítség. – értetlenül néztem – Főzés terén.
- Hogy van az, hogy imádsz enni. De főzni nem tudsz? – tettem fel a költői kérdést. És minketten elnevettük magunkat.
- Na segítesz?
- Igen. 

kis információ...

Először is bocsánat kérnék, mert nem hoztam részt. Sajnos ez egy ideig így is marad. Először is nem akarok rossz írást  hozni nektek. Csak is a legjobbat ;)  Másodszor ugye elkezdődött az iskola is. És így 10.-benz azért meg kell húzni magunkat. Hisz 2 év és érettségizek. Ezt még leírni is rossz :D további okokat most nem sorolnám. Csak, hogy tudjátok, hogy nem felejtettelek el titeket drága olvasóim. Ez nem szünet,. Amint, kipattan a fejemből, valami kézen fekvő, hozom is a részt. :) Pussszancs.                             ~A.