~ 5. rész

Úgy gondoltam ma már nem teszek fel új részt, de nagyon imádom írni. Gondoltam, aki meg szívesen olvassa minek várassam, nem? KÖSZÖNÖM SZÉPEN A 200 LÁTOGATÁST! Csak azt kérem hogy írjatok egy kevéske kommentet, vissza jelzésként. Tudnom kell hogy érdemes-e írnom. Jó olvasást! xx

A fiúk a gazdag negyed leges-leges legvégében laktak, vagy fél órája legalább gyalogolhattam mire megláttam a nagy fehér kivilágított házat.  Peggienek igaza volt, ott állt két biztonsági őr. Úgy néztek rám mint valami bűnözőre, akit most engedtek szabadlábra és várják mikor csinál valami örültséget.
- Segíthetek, kislány? – kérdezte. Nagyon elegem volt, hogy mindenki lekezelt, 169 cm én nem mondanám kicsinek. Na, jó az ő 2 méteréhez és kicsi voltam. Belátom.
- Ööö, igen. Louis Tomlinson itt van? Egyik barátja vagyok. Be..– kezdtem bele a mondandómba, de félbeszakított.
- Nem fogadnak látogatókat, előzetes bejelentkezés nélkül. – mondta az egyik ki gyúrt nagy darab hapsi.
- Ezt nem értik, muszáj beszélnem vele. Nem vagyok rajongó! – jelentettem ki.
- Persze, mind ezt mondják. Most pedig menj el , kislány. Nem akarsz te balhét. – betelt a pohár, az eső szakadt mintha dézsából öntenék, az ég dörgött és villámlott. Elveszve éreztem magam. Senkim nem volt. Egyedül Louisra láttam egy fikarcnyi esélyt, hogy még a repülőtéren történtek után érdeklem. Kellett valaki, aki meghallgat. Egy barát. Louis kellett.
- Nem! – jelentettem ki gorombán.  Valószínűleg nekik is elege lett, hogy egy csapat pubertás korú gyerekre kell vigyázniuk all day – all night. Egyik ( a nagyobbik ) felkapta a vizet, hogy ellent mertem mondani és felkapott a vállára. Felsikítottam.
- Tedd le Paul! – kiabált oda valaki. – Velem van. – mondta ki nyugodtan a szavakat. Végre letett. Megigazítottam a dzsekimet. Egy kezet éreztem a csípőmön, és bevezetett a kapun. Oda kaptam a fejemet, hogy ki volt az én ’meg mentőm’. Harry volt az.  Haja elázott, ahogy a ruhái is. Hajáról csöpögtek le a vízcseppek . A szemei csillogtak.
- Mindig problémáid voltak a biztonsági őrökkel? – viccelődött. Először nem értettem, hogy mire gondolt. Aztán leesett. Ő is ott volt a repülőtéren és látta az incidenst.
- Hát általában sikerül őket lehagynom, de nem számítottam rá, hogy belétek botlom. –mondtam miközben a földet kémleltem.
Nem láttam, de tudtam, hogy el mosolyodott. Elővette a kulcsot. Kinyitotta az ajtót és előre engedett. Rá mosolyogtam. Beléptem és azonnal meg csapott, hogy ez egy agglegény lakás. Egy nagy előszoba, ebédlő és nappali hármasba csöppentem. Pár ruha a földön volt, nem zavart.  Harry a kezét megint az oldalamra tette és beljebb invitált.  A gitártokomat letettem az ajtó mellé.
- Louis! Srácok vendégünk van! – kiáltott.
Először Louis jött ki a konyhából. Ledermedt, rámosolyogtam mire kapcsolt. Oda szaladt és jó szorosan magához ölelt. Próbáltam ellökni, hiszen vizes voltam. De nem sikerült és látszólag nem is nagyon érdekelte. Hallottam, hogy szipog. Csak nem sír?
- Annyira hiányoztál. – mondta halkan.
- Te is nekem. – egy könnycsepp gördült le az arcomon. Mélyen beszippantottam az illatát. Nem változott. Semmit nem változott. Na, jó a haja, ami egyedül. De így jobb, sokkal.
- Mi ez a nagy ölelkezés? – jött le a lépcsőn Niall és Zayn. Mire kibujtunk egymás öleléséből. Akkor vettem észre, hogy már Liam már ott volt, egy nagyon csinos és göndör hajú lánnyal. Őt nem ismertem.
- Srácok, ő itt Alex. Fogadott húgom. Doncasterben ő volt a legjobb barátom. – fájt hogy azt mondta ’volt’. De örültem hogy a fogadott húg státusz nem változott. – Alex,  Ő itt Zayn, Niall, Harry, Liam és a csinos barátnője Danielle. – mind rám mosolyogtak, kivéve Harry ő az arcomat kémlelte.
- Örülök, hogy végre hivatalosan is megismerhetlek titeket, bár nem ilyesfajta  megjelenésre számítottam. – céloztam ezzel a ruhámra, hogy csak úgy ragadt rám. Gondoltam itt a bajaimra és gondoltam arra is hogy fél 2kor állítottam be hozzájuk.  Louis egyből levágta a helyzetet.
- Alex, menj ez zuhanyozni mert megfogsz fázni. Van csere cuccod? – kérdezte. Megráztam a fejem. A hátitáskámban, egy londoni térképen, töltőn, macimon ( amit még aputól kaptam), pár alsóneműn más nem volt. Harry addigra már ott is termett és egy pólóval. Azzal az indokkal, hogy ez talán nem lesz annyira nagy rám. Mosolyogva megköszöntem. Danielle elvezetett a fürdőbe, de mielőtt bementem volna oda nyújtott valamit.
- Pólóm sajnos nem volt, de tessék itt egy melegítő. – nyújtotta át a ruhadarabot. Nagyon aranyos volt tőle. Megköszöntem és becsuktam magam mögött az ajtót. A forró zuhany égette a hideg bőrömet. Ruhák mellé, adtak még törölközött is, amit körbe csavartam a felfrissült testem körül. Táskámhoz léptem és elővettem egy alsóneműt majd a kapott melegítőt vettem fel. Harrytől egy fekete ’ HIPSTA PLEASE’ feliratú pólót adott.(katt a képért) Nem tudom miért, de megszagoltam. Harry illata nyugtatóan hatót rám. Sosem éreztem még ilyet. Felvettem. Azért ez is lógott rajtam. Nem zavart.Vizes hajammal mit sem törődve, mondván majd magától úgy is megszárad, felkaptam a vizes cuccaimat. Kimentem a fürdőből, láttam, hogy Niall kivette a gitáromat a tokból és törölgeti. Nem zavart. Fura, mert eddig soha nem hagytam senkinek még azt sem hozzá nyúljon. Niall észre vette, hogy nézem, és bocsánat kérően felpattan hogy vissza tegye azt a helyére.
 - Nyugodtan, nem zavar. – mosolyogtam rá. Vissza mosolygott azzal a szép fogsorával és vissza ült vele a kanapéra, tovább törölgette. Éppen nyitni akartam a számat, hogy hova tehetném a vizes ruháimat. De Harry megelőzött.

- Ezt majd elintézem. –mosolyogva  nyúlt a ruhákért, oda adtam neki és megköszöntem. – Louis a konyhában vár, azt hiszem van egy két dolog amit meg kéne beszélnetek. – igaza volt. A konyhába mentem. Louis ott várt a konyhapultnak dőlve.

~ 4. rész

Sziasztok! Itt egy új rész! Szeretnék kérni mindenkit, hogy írjátok le a véleményetek ( 1-2 szó is elég) oda alulra, vagy hogy mi nem tetszik a történetben! BÁRMIT! Csak hadd lássak visszajelzéseket! Ha tetszik iratkozz fel a blogra. Jó olvasást :) xx

- Tessék? -A kagyló kiesett a kezemből és összerogytam. Csak bőgtem és bőgtem. Apa újra házasodik? Nincs lánya? Akkor én mi lennék? Tévedés? Még sem akar itt látni? Őrül hogy végre nem kell foglalkoznia velem? Teljesen elvesztem. Senkim sem maradt.
Miután úgy éreztem nincs több könnyem amit kitudnék sírn,i fel álltam. Táskámat és gitártokomat hátamra tettem és csak mentem, nem tudom hova, csak mentem. Már este volt. Kb fél 11. Hisz 8 óra az idő eltolódás. Nem volt hova mennem. Temze partjához értem ki. Ahogy a London Eye fényei visszatükröződtek a folyó sima felszínén, megszűnt minden bánatom. Bár évek teltek el, én felnőttem London meg maradt ugyan olyan bájosnak mint ahogy emlékeztem rá. A Temze tükör sima felszínét megtörte a lassan szemerkélő eső. Fel nevettem, amitől a körülöttem lévők egy picit dilisnek is tarthattak de nem érdekelt. Itthon vagyok. Figyelmem hirtelen egy kb. 10-20 fős csapat lányra tévedt. Akik nagy ’’HARRY MARRIE ME! ♥ ’’ táblákkal mászkáltak és az 1D dalokat énekelték. Persze, ma este koncert lesz. Azt a plakátot téptem le a telefonfülkében . Ha valaki tudhatja a kérdéseimre a választ akkor azok ők lesznek az.
- Bocsánat, ne haragudjatok. – mire mindegyik hirtelen rám nézett és elhallgattak. – Nem tudjátok, hol lakik Louis Tomlinson? – nem tudom miért érdekelt, de tudnom kellett.
- De. – mosolyogtak. – Fent az északi gazdag negyedbe. – mosolyuk lefagyott mire értetlen képet vágtam. – Oda szinte képtelenség bejutni. – magyarázta az egyik.
- Rendben azért köszönöm . – mosolyogtam – Ja és jó szórakozást a koncerthez. – mire mindegyikük felsikított és elkezdett ugrálni. Fura.

Háromnegyed óra buszozás után végre felértem az északi részhez, de még közelébe sem volt a célhoz, ebben az esetben Louis házához. Közben az eső át váltott szemerkélőből szakadóba, és én pont esernyőt nem pakoltam be. Jellemző. Egy nagy kovácsolt vas szerű kapuhoz érkeztem, mellette hosszú falak húzódnak, egészen biztos ez a gazdag negyed.
Őr egy sem állt. Bár a kapu zárva volt. Körülnéztem, hogy van-e kamera ami felveheti a bejutásomat a kertvárosba és megint börtönbe kötnék ki. De szerencsémre egyet sem találtam. Még furább. Elmentem a nagy kő falhoz ami megvédte ( vagy inkább bezárta ) a rajongóktól, vagy csupán az idegesítő emberektől az itt élőket. A borostyánnal felfutott falon könnyű volt a felmászás, na de a lemászás ( vagy inkább zuhanás ) olimpiai teljesítmény volt. Hátamra estem. Azt hiszem vagy 10 percig feküdtem ott, mikor egy kutya egyenest odarontott és az elkezdte az arcomat nyaldosni.
- Ne! Jasper nem szabad ! Fúj! – kiáltott oda a nő, a kutyájához. De ő egy percig sem tágított mellőlem. Hasra fordultam és a karommal kitoltam magam négykézlábra. Addigra a nő gyorsan oda futott és megkötötte a kutyáját és segített nekem felállni.
- Köszönöm. – hálálkodtam, miközben a dzsekimről söpörtem le a fű darabokat.
- Mit keresel itt ilyen későn kedvesem? Csak nem átmásztad ezt a nagy falat? – tette fel a kérdéseit
- De átmásztam, egy barátomat szeretném meglátogatni. – mondtam félénken, féltem hogy patáliát csap és esélyem sem lesz eljutni a házhoz.
- Még is kihez szeretnél el jutni ?
- Louis.. a One Direction házhoz.
- Gyere gyermekem . – mosolygott és karon ragadott hogy legyen helyem az esernyője alatt. Nagyon aranyos egy nő volt. Elmondtam, hogy kerültem ide, szinte az egész életemet is ő pedig némán bólogatott. Rég nem láttam ilyen kedves, megértő embert mint Peggie-t, közben bemutatkozott és elmondta, hogy házvezetőnőként dolgozik az egyik gazdag családnál.
- Akkor ezért voltál olyan segítőkész velem. – mosolyogtam
- Hát ne is hidd, hogy itt bárki is segíteni fog neked. – mutogatott körbe a házakon Legtöbben, igazán sznob és beképzelt. De a fiúk nagyon szerethetőek és rendesek. Csupán azért laknak itt, mert itt biztonságos.
Tényleg nem értettem, miért pont itt laknak. Távol mindentől. De most már értem.
- Alex – fordult felém – Remélem sikerrel jársz, váltsd valóra az álmaid, élj gyorsan, de legfőképp boldogan. – láttam a szemében hogy őszintén, a szívéből mondja.
- Örülök, hogy találkoztunk Peggie. – azzal megöleltem és ő is vissza.
- Menj egyenesen végig ezen az úton, elég hosszú de a végén lesz egy nagy fehér ház, kivilágítva. Azaz ő házuk, ha őröket látsz akkor jó, mert otthon vannak. – adta ki az utasítást. Nagyot bólintottam.
- Nekem még meg kell sétáltatnom Jasper-t – biccentett a kutya felé .
-  Sok sikert. – adott egy puszit az arcomra és azzal eltűnt a sötétben.

~ 3.rész

„5: 40-es Londonba tartó járat hamarosan indul. Aki még nem kezdte el a beszállást kérem, most tegye meg. „ – erre hangosbemondói mondatra keltem. Ránéztem a telefonomra 5:33. Bassza meg elaludtam.
- Basszus. – kiáltottam fel, és már szaladtam is a pulthoz hogy leadjam a csomagjaimat.
5:36. Szaladtam, az ellenőrzésre. Mindent belevágtam a szürke műanyag tálcába, gyorsan átfutottam a kapu alatt, ami szerencsére nem csipogott be. 5: 38. Már most rengeteg ember volt. Jobbra-balra kerülgettem őket. Bocsánatokkal bombázva őket. Láttam hogy már zárják az ajtókat.
- Ne! Kérem.. várjanak! VÁRJANAK! – ordítottam, ahogy a torkom szakattából tellett.  Semmi. Azt hittem ennél rosszabb már nem lehet.  Akkor belerohantam valakibe, megint. Csak most az volt más, hogy a forró kávéja a ruhámon végezte. Megégetett, amire felsikítottam. De nem értem rá, megnézni kinek a kávéja volt, vagy a fájdalommal foglalkozni csak el akartam érni a gépet. De sikerült. A sikoltásomra felfigyeltek és látták hogy oda futtok. Mosolyogva nyújtották a kezüket a jegyemért. Az oldalam szúrt, a lábam remegett, a mellkasom meg éget. DE SIKERÜLT.

A gépen ablaknál és egy dagadt és büdös férfi mellett kaptam helyett, aki tömte magába a cheetos-t. Bár én sem panaszkodhatok a szagomra, két napja nem fürödtem.  Talán le kellett volna otthon fürödnöm.  Na, nem baj. Adtak ételt és italt, ami most rettentően jól jött, mert vagy egy napja nem ettem. Bár ízetlen volt, de jobb mint a semmi. Az út nagy része nyugisan telt, pulzusom vissza állt a rendes ütemére. Beszélgette kicsit a büdös hapsival, bár csak azt kérdezte meg, hogy nincs-e valami kajám.  Előttem egy idős, nyugdíjas éveikben járó házaspár ült kézen fogva. Olyan aranyosak voltak. Én is ezt szeretném, életem végéig tartó szerelmet. Elmosolyodtam.  Kinéztem az ablakon. Gyönyörű volt. A nap még csak akkor kelt fel és a sugarai megtörtek az óceán hullámain. Egyre izgatottabb és izgatottabb lettem a tudattól hogy egyre közelebb vagyok apához, az otthonomhoz.
A 8 órás repülőút felét nyugodtan végig szunyókáltam. Azt álmodtam, hogy otthon vagyok. Apával, Anyával (? ) és Louis-sal. Tényleg Louis. Tegnapi után biztos letagad, hogy valaha is ismert. Nem hogy a legjobb barátja voltam.

Váróban voltam, vártam hogy a futószalag végre elő hozza a csomagjaimat. Hallottam a rádióban hogy One Direction ment, a One thing. Lehet, hogy még sem volt jó ötlet haza jönni. Itt minden Louis-ra emlékeztet.  Arra hogy már sosem lehetünk jóban, hogy sosem láthatom. Hisz turnézik, ha haza is jön.  Akkor is csak a családját látogatja meg.  Vagy épp barátnőjével van. Már nem tartozok hozzá többé, már nem.  Könnycsepp folyt le az arcomról. Gyors letöröltem. Megpillantottam a csomagjaimon díszelgő ’’SMITH ’’ feliratot. Felkaptam őket és már indultam is ki.

Londoni időjárás mindig is jobban tetszett, mint Amerikában. Szeretem az esőt.  Az illatát, de legjobban a hangulatát.  Amerikában meleg van, vagy ha épp nincs akkor csak köd. Bár lehet hogy az egész Amerika dologhoz az elejétől kezdve rosszul fogtam hozzá. Csak gyűlölettel tudtam az országra nézni, mert anyám kicipelt oda. Ilyesfajta gondolatok kavarogtak a fejemben.  A zenélgetésből összeszedett  pénzemből ( amiből a jegyet is vettem )még maradt egy kicsi, úgyhogy el határoztam hogy keresek egy telefon fülkét és felhívom aput. Ugyanis az én amcsi telefonom, nem jó Angliában.  Egyszer beszéltem apával amióta elváltak, azt mondta ide költözött Londonba. Azt mondta, ha majd haza megyek hozzá, hívjam fel és beköltözhetek hozzá.
2 utcával lejjebb már találtam is egyet. Bedobtam az aprót és tárcsáztam, kicsöng. Közben egy plakátot láttam meg a fülkében. Koncert lesz. Méghozzá One Direction koncert. Letéptem, össze gyűrtem és el dobtam. Utáltam. Utáltam az egész bandát. Felvette.
- Hallo? – egy magas női hang szólt bele a telefonba.
- Ö..hello. – nyeltem egyet. – Ne haragudj, jó számot hívtam? Ez Steven Smith telefonja?
- Igen, az. Mit akarsz? – kérdezte lekezelően.
- A lánya vagyok. Oda tudnád adni egy kicsit?
-  Nagyon vicces vagy. Köztudott hogy nincs lánya. Úgy hogy legyél szíves többet nem zaklatni minket. 
- Bocsánat, de ki maga? – kérdeztem kicsit ingerülten.
- A mennyasszonya.

~ 2. rész

Kommenteket vagy vélemény nyilvánítást kérek ott alul! Köszi <3

10 perccel később már egy szobában ültem egy asztalnál. Tudtam hol vagyok. Velem szemben egy tükör volt, ami mögül tudtam, hogy néznek. Mint a filmekben. Lesütöttem a szemem. Hogy fogok ebből kikecmeregni? Gondolat menetemet egy öltönyös pasi zavarta meg.
- Elmehet, Miss Smith. – jelentette ki. Levette rólam a még mindig rohadt szoros bilincset.
- Köszönöm. – mondtam halkan és a csuklómat szorongatva kisétáltam, előtérben az anyám várt a két idegesítő fogadott fiával. Lassan odasétáltam, lehajtott fejjel.
- Irány haza. – adta ki szigorúan a parancsot anya. A kocsiban kínos, fagyott csend uralkodott, csupán a még mindig szakadó eső kopogott az autó tetején. A kb. fél órás út Brooklynba rövidnek számít, nekem mégis olyan volt mint egy örökké valóság. Tudtam mi fog történi, anya kiakad, ordítozik, mire én is kiakadok és én is ordítozni fogok vele. Úgy hogy bedugtam a fülembe a fülesemet és elindítottam Bon Jovi – Livin’ on a prayer számát. Emlékszem apával mindig Bon Jovi-t hallgattunk. Ez is közös volt, a zenei ízlés.  Anya viszont ki nem állhatta. 20 perccel később a kocsi befordult a Beverly Roadra, ahol a lakásunk van. Brooklyn talán barátságosabb részénél laktunk, bár a baj az engem mindenhol megtalál. A kocsi leparkolt a New York Street és Beverly Road sarkán. Egy 10 emeletes háznak a 6. emeletén található, a 3 hálószobás, nappali, konyha és fürdővel ellátott ’ otthonom ’, ami számomra egyenlő volt egy börtönnel. Elsőként szálltam ki az autóból és mentem a lépcsőház felé, ugyanis annyira lepukkant a ház, hogy lift sincsen.  Beérve a lakásba, cipőmet lerúgtam az előszoba közepére  és az irányt a szobám felé vettem.
- Állj meg csak kisasszony. – szólt vagyis inkább ordibált anya. Kézzelfogható volt a hangjában a düh.
Megfordultam és értetlen képet vágtam.
- Még is hogy a büdös francba képzelted te ezt? Azt hitted megúszod  lecseszés nélkül?
Őszintén? Igen. – gondoltam magamban.
- Hogy alázhattál meg ennyire? – felém jött. Nem néztem rá, az órára néztem ami 19:08 mutatott  – Legkevésbé sem érdekelsz, ahogy az sem hogy mit csinálsz szabad idődben! De én felelek érted, mivel még kiskorú vagy!
- Vagyis úgy érted, hogy te felelsz értem, míg kapod utánam a pénzt! – javítottam ki.
Megpofozott. Ez az első alkalom, hogy megpofozott, nem volt sosem azaz erőszakos típus.
- Ilyet többet ne merj csinálni, míg nagykorú nem leszel. – fenyegetett meg. - Aztán eltűnhetsz a picsába . 
Azzal otthagyott. Bementem a szobámba, az ajtót jó hangosan becsaptam magam mögött. Az ágyra dobtam egy hátizsákot. Pakolni kezdtem, de a könnyeimtől nem láttam mit teszek bele. Csak pakoltam. El akartam tűnni onnan, örökre.
Pár nap és úgy is 18 leszek. Maga mondta, a saját anyám hogy eltűnhetek a  picsába. – gondoltam .
Még gyorsan át öltöztem, mert a mostani ruhám csurom vizes volt. Felvettem egy fekete csőfarmert, egy inget, rá a fekete bőrdzsekimet és egy sálat. Lábbelinek egy bokacsizmát választottam, az nem ázik át. Hallottam, hogy Dave ( anya új férje ) nézi a mecset, anya meg az újdonsült gyerekeivel foglalkozik. Elővettem egy papír fecnit, meg egy tollat és ezt írtam:

„Hogy a te szavaiddal éljek anya, elmegyek a picsába. 1 hét és 18 leszek úgy is, gyerek tartást már úgy is megkaptad, semmi szükséged rám. Légy boldog az új családoddal. Alex’’

Azzal felkaptam a hátamra a hátizsákot és a gitáromat. És kimásztam az ablakon a tűzlépcsőre. Busszal vissza mentem a John F. Kennedy reptérre ahol pár órával ez előtt elkaptak. Az eső szerencsére már elállt. Így a buszmegállótól a repülőtérig tartó utat szárazon megúsztam. Viszont a bejutás a repülőtérre nem ment zökkenőmentesen. A biztonságiak kiszúrtak és megint ki akartak dobni.

- Hé, utazni még azért van jogom nem? – tettem fel felháborodottan a kérdést, mikor karon ragadott az egyik őr. Nem voltak túlságosan megértőek.  Mire sikerült megértetnem velük, hogy békével érkeztem, és nem áll szándékomban hogy ujjat húzni velük beengedtek. Alig lézenget pár ember a repülőtéren. Nem csoda hisz, mire kiértem 22:40 mutatott a telefonom kijelzője. Oda mentem a pulthoz.
- Jó estét. Egy jegyet kérnék a legközelebbi londoni járatra. –mondtam a húszas éveiben járó, szőke nőnek.
- Sajnálom kisasszony, az utolsó Londonba tartó járat 5 perce hagyta el a kifutópályát.
- Tessék?! – kérdeztem vissza egy kicsit ingerülten, mire a szőke szépség megszeppenve sajnálkozott. Sokra mentem vele.
- És meg tudod mondani, mikor megy holnap a legelső repülő Londonba? – mosolyogva kérdeztem.
- Egy pillanat – mondta és elkezdett pötyögni valamit a gépen – Holnap 5:40-kor indul egy. – mosolyogva nézett rám.
- Rendben  , akkor arra szeretnék egy jegyet kérni.
Miután megvettem a jegyet, eldöntöttem megkeresem a zenésztársaimat. Nem kellett sokáig keresgélnem. Szokásos helyükön ültek a földön. Mosolyogva dobtam a gitár tokba egy kis pénzt.
- Bocsi srácok, most csak ennyi van nálam. – mosolyogtam Stanre majd a többiekre akik még mellette énekeltek illetve doboltak.  Stan  volt az első barátom Amerikában.  Ő hozott először a reptérre. Ő mutatott be mindenkinek. Ők voltak a családom.
- Hé! Szia. – mosolyogva felpattant és megölelt.
- Légy óvatos , délutáni akcióm óta megerősítették az őrséget. – mondtam nevetve.
- Tényleg, mi történt? – kérdezte
Mialatt elmeséltem neki a történetet még meg öleltem a többieket.
- És akkor most vissza mész Angliába? – kérdezte Allie, ő volt a legjobb barátnőm a társaságból.
- Igen, haza megyek apuhoz. – válaszoltam és kicsit elszomorodtam mikor körbe néztem a családomon. 
- Annyira fogsz hiányozni. – sírva borult a nyakamba, és jó erősen megöleltem.
 – Te is én nekem. – válaszoltam a könnyeimmel küszködve. Még pár óráig beszélgettünk, elszívtunk pár szál cigit. Ittunk egy két üveg pezsgőt meg vodkát . Mondván ez az utolsó estém itt, akkor bulizzunk. Igazuk van. Aztán fél 3 fele haza támolyogtak. Én meg ledőltem egy székre vagyis inkább háromra. És aludtam egy kicsit.

~ 1. rész

~ Hát sziasztok! Ígérem nem lesz hosszú és nem is lesz megszokott hogy én a részek előtt írjak hegyi beszédet, felesleges és nem is vagytok rá kíváncsiak,ugye? :D Csak annyi, hogy jó olvasást és sok kommentet vagy legalább alul szavazzatok, hogy jó-e vagy sem. ENNYI! Enjoy it !

Alexandra Ashley Smith. De mindenki csak Alexnek szólít. 17. New York. Doncasterben születtem és éltem 15 évet. Akkor költöztünk el anyukámmal Amerikába, miután a szüleim elváltak. Fájdalmas történet. És igazából elég bonyolult. Lényeg, hogy nem tudom hogy a bírónő mennyire pikkelhetett rám, hogy eldöntötte hogy anyámmal kell éljek.  Mindegy, hamarosan 18 leszek vagyis egy héten belül, vissza mehetek Angliába, édesapámhoz. Mindig is jobban kötöttem hozzá. Csupán azért nem láthattam őt évekig, mert ellopta a szomszéd kocsiját, hogy engem kimentsen egy drogos balhéból. Ergo én vagyok a hibás. Nem újdonság. Napjaim legtöbb részét gitárommal, Suzieval töltöm. Nagyon fura, hogy nevet adtam neki? Igen? Nem baj. Tudtátok, hogy mennyire jól fizet a repülő téren való zenélgetés? Csak elég para, mert figyelni kell mikor jönnek a zsaruk elzavarni. Akkor futás van.  Akkor is ez történt, mikor bele botlottam olyas valakibe/ valakikbe akibe nem kellett volna.

- Megállni! Álljon meg! – ordibálta, utánam a vagy 4x akkora biztonsági őr.
Magamban csak nevettem, szerinte erre komolyan meg fogok állni? Röhejes. Az aprók zörögtek a gitártokomban és az egész repülő teret felvertem a kis magán akciómmal. De legalább a többi zenésztárs, aki szintén így keresték meg a kenyerükre a pénzt. Ők még időben el tudtak szaladni. A székek közt cikáztam, mikor hirtelen  a semmiből bele futottam valakibe.
-  Jézusom, ne haragudj, nem aka…  - ekkor néztem rá, ki volt az a szerencsétlen akibe bele mentem. Bár napszemüveg, sapka és minden egyéb volt rajta hogy eltakarja kilétét. Én könnyedén felismertem, persze hogy fel. Ő volt a legjobb barátom.
- Alex? – úgy meg volt döbbenve mint én.
-Louis? – nem volt időm többre ugyan is az örök kiszúrtak és felém rohantak. Louist gyorsan kikerülve futottam a kijárat felé mikor megsaccolva 150 kg egyen ruhás rendőr elém állt. És én szépen lefejeltem, majd lepattanva róla visszaestem a földre. Akkor két biztonsági őr felkapott a karomnál fogva és kivittek az épületből. Amikor vissza néztem Louisra láttam hogy még mindig engem néz, kisebb fajta sokkba eshetett gondolom, mellette ott voltak a többiek is és engem néztek.  Mikor letettek körém gyűltek, hogy ne tudjak elfutni.
- Bilincset nem kapok? – tettem fel cinikusan a kérdést. Nem értékelték.
- Szeretnél ? Kaphatsz! – azzal rám tette az egyik férfi a bilincset és jó szorosan  meghúzta azt, mire felszisszentem.
- Befelé az autóba, kislány. Felesleges ellenállni. – mondta közömbösen a másik. Megadóan engedelmeskedtem, és beültem a hátsó ülésre. Szívem ezerrel lüktetett, azt hittem ott helyben kipattan. Nem tudom eldönteni, hogy az adrenalin váltotta ezt ki, vagy a sok futás miatt, vagy hogy 2 és fél év után újra láthattam Louis, még ha csak 1 másodpercre is de legalább láthattam. Amiért kb. azóta imádkozok, amióta elment az X-faktor  válogatóra és bekerült. Hirtelen minden emlékem feltört és bekönnyeztem. Az idő is borzalmas volt, mint az életem. Esett. Nagyon. Amióta itt élek, még nem láttam így esni. Jel. Ez egy jel, nem tudom milyen, de az. Talán még az időjárás sem akarja, hogy börtönbe kerüljek. Erre elmosolyogtam. Hallottam, hogy a rendőr közben beszél , gondolom a rendőrségen lévő kollégákkal, hogy jövök és nyithatják a pezsgőket. Nem tudom, hogy fogok kimászni ebből. Félek. Kinéztem a kocsi ablakán és csak reménykedtem, hogy minden jóra fordul.