~ 44. rész

Szörnyen szégyellem magam, hogy csak most, ilyen ritkán hozok részt. De a suli kikészít. Délutánonként erőm sincs megírni. Meg tanulok is. De igyekszem ígérem! Remélem azért tetszik! Várom a kommenteket! Ha tetszett iratkozzatok fel a blogra és kíváncsi kinek ki a kedvenc szereplője, erre itt oldalt tudtok szavazni!

Elég sokáig ültem egyhelyben, már kezdett sajogni a fenekem is. Felálltam, sétálni kezdtem. Bár nem volt hova. Nem kaptunk nagy cellát. Épp akkorát, hogy 4-en kényelmesen elférjünk és ne zavarjuk egymás szféráját, így elkerülve a verekedéseket, stb. Marie és Jenna a két lány, és egy full emós fiú – aki a sarokba kuporodva hallgatta a beszélgetéseinket, és semmihez nem szólt, hozzá. Még akkor sem, amikor kérdeztem, hogy miért került ide. – volt velem egy cellában. Marie és Jenna a rocker csajok, akik kisebb lopás miatt kerültek előzetesbe, a fiú – akinek, a nevét sem tudjuk, sem hogy miért került ide. – némán ült még mindig a sarokban és találkozott a tekintetünk. Elmosolyodtam. Nem volt sem ilyesztő, sem depressziós. Vagyis a szeméből ezt tudtam ki olvasni.
- Szóval az ex pasid jutatott sitre, hogy együtt legyetek az idők végezetéig? – szólalt meg végül. Mi mind hárman – én, Jenna és Marie- döbbenten, kikeredett szemekkel bámultunk a srácra. Mintha, csak csoda történt volna és a néma, végre újra megszólalhatott. Erre elnevette magát. Hangja tiszta volt, haja korom fekete, szeme mély kék. Kizárt, hogy ez a valaki valami rosszat tett volna.
- Hát igen. – mondtam zavaromban. Erre újra elnevette magát.
- Ez jó. Jó törénet lenne belőle. – felelte.
- Talán egyszer kiadom egy könyvként. – feleltem nevetve. Erre mindannyian elnevettük magunkat.

Vagy 5 órája ültem bent a hideg cellában. Nem lehetett több este 11- nél, fáztam– ugyan is mindent elkoboztak tőlem – így nem tudtam aludni sem. Jenna Marie ölében aludt. Marie Mark – ugyan is így hívják az emós srácot, akit ugyan úgy véletlenül hoztak be. – vállán pihentette fejét. Mark pedig a falnak döntve szusogott. Lefotóztam volna, de hát ugye elvették a rendőrök a telefonomat. Unatkoztam, nem tudtam senkivel sem beszélni. Csak az óra idegesító kattogását lehetett hallani.  Aggódtam Jessicáért, pedig én vagyok rács mögé zárva. Reméltem, hogy a srácok nem aggódják magukat halálra, hogy nem mentem haza. Imádkoztam, Katie-ért, aki 5 hónapos terhes az öcsémmel. Imádkoztam, az öcsémért is. Imádkoztam, hogy ne úgy nöjjön fel , hogy én itt bent vagyok.Magamban imádkoztam egy jelért. Akár miért, csak tudjam, hogy mindenki jól van-e. Ekkor ía távolból cípő kopogást hallottam, nem erősen, de tisztán kivehtő volt, hogy jön valaki. Szívem a torkomban dobogott, pedig valószínű, hogy csak járőröznek. Fejemet lassan a rács felé fordítottam. Többre nem tellet, fáradt voltam, éhes, vacoktam, pisilnem is kellet. Egyszóval, minden bajom volt.  Akkor egy kövérkés, kopaszodó férfit véltem felfedezni, ahogy engem nézz.

- Smith! Jöjjön! – szólt, én meg lassan, komótosan megmozdultam. Mit akarnak már megint?
- Telefonon keresik! – tette hozzá, remélve, hogy átkapcsolok nagyobb sebességre és hát úgy is lett. Tudtam, hogy valaki otthonról. Szívem a torkomban dobogott. Az őr lassan elvezetett egy telefonfülkéhez. Poros volt, valószínűleg, nem sokan használhatták előttem.
- 5 percet kap! – mondta hatérozottan és nekem eszembe se jutott ellenkezni, bólintottam. Majd a fülemhez tettem a telefont és rekedtesen beleszóltam.
- Ne aggódj, mindjárt kihozunk. – szólt egy nyugodt férfi hang. Szívemet melegség járta át.
- Liam. – mosolyodtam el.
- Jól vagy? Mi történt pontosan? Jessica nem sok mindent tudott elmesélni, csak azt, hogy rátok tört az FBI és elvitt.
- Ott van nálatok Jessica? Jól van. Kérlek, mond, hogy semmi baja. – könyörögtem a telefonba.
- Igen, itt van ne aggódj. Niall foglalkozik vele. – automatikusan elmosolyodtam.
- És Harry? – kérdeztem halkan.
- Telefonál. Próbál minnél előbb kihozni téged. Ne aggódj. Csak gondoltam, hívlak. Hogy ne ess pánikba. Bár az nem a te stílusod. – nevetett bele. Én is elnevettem magam.
- Smith! 1 perc! – üvöltött rám az őr, mire kicsitt meg állt bennem az ütő. Majd engedelmesen bólintottam, hogy értettem. És mély levegőt vettem.
- Figyelj, ha ez segít, akkor Stan tette. Rám akarja kenni az ügyét. Találkoztam vele. Azt hiszi, itt együtt lehetünk.
- Nem fogjuk neki hagyni! – szólt bele Louis.
- Köszönöm. – hallottam, hogy az őr meg indul felém.
- Adjatok Jessnek meleg teát, attól megnyugszik. Mennem kell.
- Ne aggódj, kihozunk. – szólt bele Zaynt utoljára.

Majd az őr lenyomta a telefont. Megköszönve oda adtam neki a telefont. És vártam, hogy vissza kísérjen a cellámba. Végre nyugodtan tudtam gondolkodni, mert még mindig vacoktam a hidegben.
Volt időm, szóval miért ne.
Vajon mivel érdemelhettem ki ennyi jóságot? Vegyük sorba, az elmúlt pár hónapot. Eseményekben volt rengeteg. 

Kezdve azzal, hogy idejöttem. Aztán, megtudtam, hogy Apának mennyaszonya van. Majd eljutottam a srácokig. Befogadtak. Ápoltak. Bulit szerveztek nekem. Megtudtam, hogy lesz egy öcsém. Majd összejöttem Harryvel. Megannyi veszekedés, de annál is több szeretetet kaptam tőle. Végre, érzem, hogy élek. Hogy ide tartozom. Kiegészít. 

Majd Apu betegsége, Harry megcsalt, elment turnéra. Közben Apa állapota nem hogy javult volna, inább csak rosszabodott, míg végül elment. Majd modell felkérés. Párizs, Eleanorral. Megismertem Jean-t, akit elfelejtettem felhívni. Majd az újra találkozás Stannel. Verekedés, Harry és Stan között. Kiderült, hogy Stan újra füvezik. És innen kezdődött a háború, ami végül ide vezetett. Hogy bizhattam egy ilyen emberben? De, ami még rosszabb, hogy szerethettem egy ilyen embert?  Fene tudja, mi vakított el Amerikában. De más vagyok már. Az az Alex már nincs többé.

Másnap arra keltem, hogy Marie ordíbál Jennával, hogy összenyálazta a gatyáját. Fáradt, nehéz szemhélyamat felhúztam és kérdő tekintetekkel találtam szembe magam.
- Csak hogy felkeltél. Le késtél a reggeliről. – mondta Márk.
- Miért mennyi az idő?
- Úgy 11 óra. Nem tudtunk felkelteni. Azt hittuk, hogy elájultál vagy valami. – vonta meg a vállát. Én meg elmosolyodtam, ahogy elképzeltem, ahogy rázogatnak, hogy ébredjek. De semmi reakciót nem mutatok. Tipikus Alex.

Egy ideje már hallgattuk, ahogy Márk meséli az élet történetét. Hiszen az múlt éjjel, szinte meg se szólalt. Szóval, most ő volt soron. Azt mondta, tanu volt egy bolti rabláson és mivel ugyan olyan ruhát viselt, mint a rabló – fekete – ezért azt hitték, hogy ő az. Ezen nagyon nevetettünk a lányokkal. Viszont a lányok tényleg loptak. Bár csak ételt. Ezért nem zárják őket évekig börtönbe. Szerencsére. Eléggé megszerettem őket,  már ahogy meg lehet szeretni egy embert 6 óra alatt. Szóval eléggé.

Egyszer egy őr lépett a cellánkhoz és hangosan megütögette a rácsokat, hogy rá figyeljünk. Mind elnémultunk és oda kaptuk a fejünket. 

- Smith! És Darwin! Jöjjenek, szabad lábon elmehetnek. – szólt a rendőr. – Én és Márk felálltunk, majd elköszöntünk a lányoktól. És kimentünk. Bilincset szerencsére már nem kaptunk. Mivel szabadok voltunk. Hú, de fura ezt így kimondani.  Megkaptuk  a telefonjainkainkat, és apróbb dolgainkat – mint például a Harrytől kapott lánc. –Markkal elkértük egymás telefonját és beíruk a saját számunkat. Majd vissza cseréltü k.
- Majd hívj. –ölelt meg végül.
- Rendben. – nevettem. – Úgy is hallani akarom, mi lett a kis fiúval a mesében. – nevettem. Mire elmosolyodott. Majd bólintott és zsebre dugott kezekkel elindult. Távolodó alakját nézve rádöbentem, hogy pozitívan csalódtam benne. Másnak képzeltem. Lassan én is kiértem az előtérben. Azt hittem, hogy lesz időm még gondolkodni, mit mondok a többieknek, vagy, hogy mit mondok Anyának, vagy Katie-nek. Mikor egy zokogó szőke hajú lány ugrott a nyakamba. Előszőr csak, dermedve engedtem, hogy megfujtson, vagyis, hogy a nyakamat átölelve, húzzon magához. Majd láttam, hogy a srácok vigyorogva intettek nekem egyet. 

Leesett, hogy ők intézték el, hogy most kitudjak jönni. Így magamhoz szórítottam Jess-t. Hallottam, ahogy szipog. Én meg csak azt suttogtam a fülébe, hogy minden oké, itt vagyok és hogy hagyja abba a sírást. Szerencsére hatással voltam rá, így szinte azonnal befejezte és megjegyezte, hogy csak örömében sír, hogy újra láthat. Fiúk is sorban megöleltek, de valaki hiányzott. Harrry lehajtott fejjel nézte fehér converse cípőjének az orrát. Mikor elé értem, rám nézett, mélyen bele a szemeimbe. Még sosem láttam volna, hogy így nézett volna rám. Nem bírtam már várni, muszáj volt éreznem újra az illatát. Szinte a nyakába vetettem magam. Ő azonnal átölelte a derekamat és erősen tartott magánál. Homlokát a vállamba furta. Illatát magamba  szívva elkapott az az érzés, hogy most nem számít az idő, nem számítanak a körülöttünk lévő emberek. Senki. De persze ez nem volt így. Volt körülöttünk 4 fiú + 1 lány, ki türelmetlenül nézték,ahogy mi hosszú percegik ölelkezünk. Majd Louis megköszörülte a torkát, hogy most már elég lesz. Vettük az adást, lassan elszakadtunk egymástól és elindultunk a kocsihoz.