~ 46. rész - utolsó előtti rész!

Sziasztok! Bocsánat a késésért! Utolsó előtti rész! Bocsánat nem tudom, és nem is akarom már tovább húzni. De ne csüggedjetek! Jövök még én meglepetésekkel számotokra! ;) Jó olvasást!

/ - Jó – Pár hónappal később /

Ismerős kórházi szag. Pulzus számláló ismerős - idegesítő – pittyegése toltötte be a szobát. A rossz lámpa néha felvillant, majd újra elsötétült. Félhomályban ülni, és reménykedni, hogy minden jól lesz. Nem a legkellemesebb dolog. Azt gondolná az ember, ha lelép a világ sztár barátja akkor egy kicsit rendeződik az élete. Én is ezt hittem. Hogy minden egyes nap kínszenvedés lesz Harry nélkül – jó, az is - , és hogy halálra fogom magam unni. De tévedtem,  nem hogy nem  rendeződött. De még kuszább lett – ha ezt lehet fokozni – Úgy érzem Harry nélkül üres vagyok. Hogy semmire nem tudok koncentrálni. Hogy semmi nem érdekel. Csak Ő. Ő jár a fejemben, hogy vajon mit csinál éppen. Bár úgy is gondoltam, hogy alszik. (idő eltolódás) Így nem sokat beszéltünk. Éjszakánként fent maradok, hogy tudjunk Skypeolni – ha csak perceket is. – Bár ez egyáltalán nem helyesíti az ölelését, a csókját, az érintését. Még is a szívem meg telik melegséggel, ha látom a mosolygós arcát. Néha azon kaptam magam, hogy az interneten Amerikába nézek  repülő jegyet. Egy a probléma: hogy fogalmam sincs, hogy hol vannak. Ha tudom, hogy jól van a többi nem érdekel. Ellenben ő, ő mindig tudja, hol vagyok. Tuti rám állított egy kémet, vagy mit. Na de erről később. Akkor elmesélem, mi történt velem ebben a pár hónapban, és hogy kötöttem ki éppen egy kórházban.

De hol is kezdjem ? Talán az elején kéne, hogy mi történt miután Harry elment. Akkor vette kezdetét életem robotoló időszaka. Az iskola nem sokkal azután elkezdődött, szerencsére nem kellett kollégiumba mennem, hisz egy 15 perces busz úttal ott is vagyok. De iskoláig rengeteg tenni valóm volt. Gitárom egy kicsit le amortizálódott az utóbbi időben, ezért kicsit fel újítottam. Vettem új húrokat, meg még pár dolgot, ami biztos kell majd év közben. Mivel zene szakra megyek, először meg kell mutatnom mit tudok. Mivel csak énekelni, és gitározni, illetve egy kicsit zongorázni tudok. El kell kápráztatnom őket. Úgy, hogy az iskola kezdés előtt teljesen kétségbe estem. Éjjel- nappal gyakoroltam. Nem akartam szégyent hozni senkire, sem Apára, sem a Smith névre, sem magamra. Ha már rendkívüli módon válogattak be, - nem kellett felvételiznem - amit még mindig nem értek, akkor az a legkevesebb, hogy össze szedem magam és oda teszem azt, amit tudok.

Aztán, próbáltam nem nagyon egyedül lenni, mert akkor beburkolózok a gondolatokba, és annak sosincs jó vége. Bár eléggé nehéz volt nem együl maradnom, hisz a fiúkon kívül nincs sok barátom. Eleanor, Dan, és Jessnek is sikerült elfoglalniuk magukat a munkával, vagy a sulival. Így alig láttam őket. Sokat voltam Katievel, akinek már szépen kerek a pocakja. Sok tenni való való van még, még mielőtt megszületik az öcsém. Meg kell csinálni a kisbaba szobáját, baba váró bulit tartani, bevásárolni, ami szükséges lesz neki. Jövőbeli nővérként kötelességemnek éreztem, ezektől a terhektől megszabadítani Katiet. Aki a döntésem hallatán örömében elkezdett sírni. Majd betudta annak, hogy az utóbbi időben, nagyon érzékeny. Úgy, hogy végre én is találtam magamnak elfoglaltságot. Festettem – halvány kékre- szobát. Összeszereltem egy babaágyat. Színes, vidám képeket tettem a falra. Majd több mint 1 órát álltam a pelenkák előtt a TESCO-ban, mert nem tudtam, hogy milyen kell. Az emberek, akik tudják ki vagyok furcsán figyeltek engem, azt hiszem páran még a telefonjukkal is felvettek. Nem kell mondanom, hogy a következő napokban kezdetét vette az a hír, hogy terhes vagyok. Mondanom sem kell, hogy mennyire elegem lett akkor a médiából.

Suli jól ment, leszámítva, hogy rengeteg lány utál a srácok miatt. Ami érthető. Így inkább fiúkkal vagyok.  Vagy egyedül. Jessicával, általában ebédnél találkozunk. Akkor részletesen kitárgyalunk mindent, mit két legjobb barátnő kitárgyalhat.

Mire feleszméltem a zsúfolt napok után, rá kellett jönnöm, hogy amíg én futkorásztam jobbra-balra és renováltam öcsém szobáját hónapok tettek el. De nem csak, hogy hónapok váltották egymást, de még évszakok is. Mire észbe kaptam, már a karácsonyi listát írtam – kinek, mit kell majd vennem -  egy forró kávé mellett, miközben kint hullt a hó. Felálltam és kinéztem az ablakon. London gyönyörű hótakaró borította. Az emberek lassan sétáltak, élvezték a gyönyörű időt. Kinyitottam az ablakot. Bár az arcomat megcsapta a hideg. Nem érdekelt. Olyan gyönyörű volt. Csak álltam a szobában, kávéval a kezembe, és a tájat – vagyis az utcákat - néztem kicsi hajlékomból. Láttam, ahogy a gyerekek a parkban hógolyóznak, valaki meg szánkózik. És meg kellett állnom, egy percre és elgondolkodjak és kifújjam az elmúlt hónapok gyorsaságát. Az embereket látva, rájöttem az elmúlt hónapok monotonságára. Elfelejtettem élni, és bár jól tettem, hogy segítettem Katienek, megszervezni a babavárót és a szobát is sikeresen befejeztem. Mégis üres voltam.Csupán egy ember hiányzott az életemből. Ő.