~ Hát sziasztok! Ígérem nem lesz hosszú és nem is lesz megszokott hogy én a részek előtt írjak hegyi beszédet, felesleges és nem is vagytok rá kíváncsiak,ugye? :D Csak annyi, hogy jó olvasást és sok kommentet vagy legalább alul szavazzatok, hogy jó-e vagy sem. ENNYI! Enjoy it !
Alexandra Ashley Smith. De mindenki csak Alexnek szólít. 17.
New York. Doncasterben születtem és éltem 15 évet. Akkor költöztünk el
anyukámmal Amerikába, miután a szüleim elváltak. Fájdalmas történet. És
igazából elég bonyolult. Lényeg, hogy nem tudom hogy a bírónő mennyire
pikkelhetett rám, hogy eldöntötte hogy anyámmal kell éljek. Mindegy, hamarosan 18 leszek vagyis egy héten
belül, vissza mehetek Angliába, édesapámhoz. Mindig is jobban kötöttem hozzá.
Csupán azért nem láthattam őt évekig, mert ellopta a szomszéd kocsiját, hogy engem
kimentsen egy drogos balhéból. Ergo én vagyok a hibás. Nem újdonság. Napjaim
legtöbb részét gitárommal, Suzieval töltöm. Nagyon fura, hogy nevet adtam neki?
Igen? Nem baj. Tudtátok, hogy mennyire jól fizet a repülő téren való
zenélgetés? Csak elég para, mert figyelni kell mikor jönnek a zsaruk elzavarni.
Akkor futás van. Akkor is ez történt,
mikor bele botlottam olyas valakibe/ valakikbe akibe nem kellett volna.
- Megállni! Álljon meg! – ordibálta, utánam a vagy 4x akkora biztonsági őr.
Magamban csak nevettem, szerinte erre komolyan meg fogok állni? Röhejes. Az aprók zörögtek a gitártokomban és az egész repülő teret felvertem a kis magán akciómmal. De legalább a többi zenésztárs, aki szintén így keresték meg a kenyerükre a pénzt. Ők még időben el tudtak szaladni. A székek közt cikáztam, mikor hirtelen a semmiből bele futottam valakibe.
- Jézusom, ne haragudj, nem aka… - ekkor néztem rá, ki volt az a szerencsétlen akibe bele mentem. Bár napszemüveg, sapka és minden egyéb volt rajta hogy eltakarja kilétét. Én könnyedén felismertem, persze hogy fel. Ő volt a legjobb barátom.
- Alex? – úgy meg volt döbbenve mint én.
-Louis? – nem volt időm többre ugyan is az örök kiszúrtak és felém rohantak. Louist gyorsan kikerülve futottam a kijárat felé mikor megsaccolva 150 kg egyen ruhás rendőr elém állt. És én szépen lefejeltem, majd lepattanva róla visszaestem a földre. Akkor két biztonsági őr felkapott a karomnál fogva és kivittek az épületből. Amikor vissza néztem Louisra láttam hogy még mindig engem néz, kisebb fajta sokkba eshetett gondolom, mellette ott voltak a többiek is és engem néztek. Mikor letettek körém gyűltek, hogy ne tudjak elfutni.
- Bilincset nem kapok? – tettem fel cinikusan a kérdést. Nem értékelték.
- Szeretnél ? Kaphatsz! – azzal rám tette az egyik férfi a bilincset és jó szorosan meghúzta azt, mire felszisszentem.
- Befelé az autóba, kislány. Felesleges ellenállni. – mondta közömbösen a másik. Megadóan engedelmeskedtem, és beültem a hátsó ülésre. Szívem ezerrel lüktetett, azt hittem ott helyben kipattan. Nem tudom eldönteni, hogy az adrenalin váltotta ezt ki, vagy a sok futás miatt, vagy hogy 2 és fél év után újra láthattam Louis, még ha csak 1 másodpercre is de legalább láthattam. Amiért kb. azóta imádkozok, amióta elment az X-faktor válogatóra és bekerült. Hirtelen minden emlékem feltört és bekönnyeztem. Az idő is borzalmas volt, mint az életem. Esett. Nagyon. Amióta itt élek, még nem láttam így esni. Jel. Ez egy jel, nem tudom milyen, de az. Talán még az időjárás sem akarja, hogy börtönbe kerüljek. Erre elmosolyogtam. Hallottam, hogy a rendőr közben beszél , gondolom a rendőrségen lévő kollégákkal, hogy jövök és nyithatják a pezsgőket. Nem tudom, hogy fogok kimászni ebből. Félek. Kinéztem a kocsi ablakán és csak reménykedtem, hogy minden jóra fordul.
- Megállni! Álljon meg! – ordibálta, utánam a vagy 4x akkora biztonsági őr.
Magamban csak nevettem, szerinte erre komolyan meg fogok állni? Röhejes. Az aprók zörögtek a gitártokomban és az egész repülő teret felvertem a kis magán akciómmal. De legalább a többi zenésztárs, aki szintén így keresték meg a kenyerükre a pénzt. Ők még időben el tudtak szaladni. A székek közt cikáztam, mikor hirtelen a semmiből bele futottam valakibe.
- Jézusom, ne haragudj, nem aka… - ekkor néztem rá, ki volt az a szerencsétlen akibe bele mentem. Bár napszemüveg, sapka és minden egyéb volt rajta hogy eltakarja kilétét. Én könnyedén felismertem, persze hogy fel. Ő volt a legjobb barátom.
- Alex? – úgy meg volt döbbenve mint én.
-Louis? – nem volt időm többre ugyan is az örök kiszúrtak és felém rohantak. Louist gyorsan kikerülve futottam a kijárat felé mikor megsaccolva 150 kg egyen ruhás rendőr elém állt. És én szépen lefejeltem, majd lepattanva róla visszaestem a földre. Akkor két biztonsági őr felkapott a karomnál fogva és kivittek az épületből. Amikor vissza néztem Louisra láttam hogy még mindig engem néz, kisebb fajta sokkba eshetett gondolom, mellette ott voltak a többiek is és engem néztek. Mikor letettek körém gyűltek, hogy ne tudjak elfutni.
- Bilincset nem kapok? – tettem fel cinikusan a kérdést. Nem értékelték.
- Szeretnél ? Kaphatsz! – azzal rám tette az egyik férfi a bilincset és jó szorosan meghúzta azt, mire felszisszentem.
- Befelé az autóba, kislány. Felesleges ellenállni. – mondta közömbösen a másik. Megadóan engedelmeskedtem, és beültem a hátsó ülésre. Szívem ezerrel lüktetett, azt hittem ott helyben kipattan. Nem tudom eldönteni, hogy az adrenalin váltotta ezt ki, vagy a sok futás miatt, vagy hogy 2 és fél év után újra láthattam Louis, még ha csak 1 másodpercre is de legalább láthattam. Amiért kb. azóta imádkozok, amióta elment az X-faktor válogatóra és bekerült. Hirtelen minden emlékem feltört és bekönnyeztem. Az idő is borzalmas volt, mint az életem. Esett. Nagyon. Amióta itt élek, még nem láttam így esni. Jel. Ez egy jel, nem tudom milyen, de az. Talán még az időjárás sem akarja, hogy börtönbe kerüljek. Erre elmosolyogtam. Hallottam, hogy a rendőr közben beszél , gondolom a rendőrségen lévő kollégákkal, hogy jövök és nyithatják a pezsgőket. Nem tudom, hogy fogok kimászni ebből. Félek. Kinéztem a kocsi ablakán és csak reménykedtem, hogy minden jóra fordul.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése