~ 2. rész

Kommenteket vagy vélemény nyilvánítást kérek ott alul! Köszi <3

10 perccel később már egy szobában ültem egy asztalnál. Tudtam hol vagyok. Velem szemben egy tükör volt, ami mögül tudtam, hogy néznek. Mint a filmekben. Lesütöttem a szemem. Hogy fogok ebből kikecmeregni? Gondolat menetemet egy öltönyös pasi zavarta meg.
- Elmehet, Miss Smith. – jelentette ki. Levette rólam a még mindig rohadt szoros bilincset.
- Köszönöm. – mondtam halkan és a csuklómat szorongatva kisétáltam, előtérben az anyám várt a két idegesítő fogadott fiával. Lassan odasétáltam, lehajtott fejjel.
- Irány haza. – adta ki szigorúan a parancsot anya. A kocsiban kínos, fagyott csend uralkodott, csupán a még mindig szakadó eső kopogott az autó tetején. A kb. fél órás út Brooklynba rövidnek számít, nekem mégis olyan volt mint egy örökké valóság. Tudtam mi fog történi, anya kiakad, ordítozik, mire én is kiakadok és én is ordítozni fogok vele. Úgy hogy bedugtam a fülembe a fülesemet és elindítottam Bon Jovi – Livin’ on a prayer számát. Emlékszem apával mindig Bon Jovi-t hallgattunk. Ez is közös volt, a zenei ízlés.  Anya viszont ki nem állhatta. 20 perccel később a kocsi befordult a Beverly Roadra, ahol a lakásunk van. Brooklyn talán barátságosabb részénél laktunk, bár a baj az engem mindenhol megtalál. A kocsi leparkolt a New York Street és Beverly Road sarkán. Egy 10 emeletes háznak a 6. emeletén található, a 3 hálószobás, nappali, konyha és fürdővel ellátott ’ otthonom ’, ami számomra egyenlő volt egy börtönnel. Elsőként szálltam ki az autóból és mentem a lépcsőház felé, ugyanis annyira lepukkant a ház, hogy lift sincsen.  Beérve a lakásba, cipőmet lerúgtam az előszoba közepére  és az irányt a szobám felé vettem.
- Állj meg csak kisasszony. – szólt vagyis inkább ordibált anya. Kézzelfogható volt a hangjában a düh.
Megfordultam és értetlen képet vágtam.
- Még is hogy a büdös francba képzelted te ezt? Azt hitted megúszod  lecseszés nélkül?
Őszintén? Igen. – gondoltam magamban.
- Hogy alázhattál meg ennyire? – felém jött. Nem néztem rá, az órára néztem ami 19:08 mutatott  – Legkevésbé sem érdekelsz, ahogy az sem hogy mit csinálsz szabad idődben! De én felelek érted, mivel még kiskorú vagy!
- Vagyis úgy érted, hogy te felelsz értem, míg kapod utánam a pénzt! – javítottam ki.
Megpofozott. Ez az első alkalom, hogy megpofozott, nem volt sosem azaz erőszakos típus.
- Ilyet többet ne merj csinálni, míg nagykorú nem leszel. – fenyegetett meg. - Aztán eltűnhetsz a picsába . 
Azzal otthagyott. Bementem a szobámba, az ajtót jó hangosan becsaptam magam mögött. Az ágyra dobtam egy hátizsákot. Pakolni kezdtem, de a könnyeimtől nem láttam mit teszek bele. Csak pakoltam. El akartam tűnni onnan, örökre.
Pár nap és úgy is 18 leszek. Maga mondta, a saját anyám hogy eltűnhetek a  picsába. – gondoltam .
Még gyorsan át öltöztem, mert a mostani ruhám csurom vizes volt. Felvettem egy fekete csőfarmert, egy inget, rá a fekete bőrdzsekimet és egy sálat. Lábbelinek egy bokacsizmát választottam, az nem ázik át. Hallottam, hogy Dave ( anya új férje ) nézi a mecset, anya meg az újdonsült gyerekeivel foglalkozik. Elővettem egy papír fecnit, meg egy tollat és ezt írtam:

„Hogy a te szavaiddal éljek anya, elmegyek a picsába. 1 hét és 18 leszek úgy is, gyerek tartást már úgy is megkaptad, semmi szükséged rám. Légy boldog az új családoddal. Alex’’

Azzal felkaptam a hátamra a hátizsákot és a gitáromat. És kimásztam az ablakon a tűzlépcsőre. Busszal vissza mentem a John F. Kennedy reptérre ahol pár órával ez előtt elkaptak. Az eső szerencsére már elállt. Így a buszmegállótól a repülőtérig tartó utat szárazon megúsztam. Viszont a bejutás a repülőtérre nem ment zökkenőmentesen. A biztonságiak kiszúrtak és megint ki akartak dobni.

- Hé, utazni még azért van jogom nem? – tettem fel felháborodottan a kérdést, mikor karon ragadott az egyik őr. Nem voltak túlságosan megértőek.  Mire sikerült megértetnem velük, hogy békével érkeztem, és nem áll szándékomban hogy ujjat húzni velük beengedtek. Alig lézenget pár ember a repülőtéren. Nem csoda hisz, mire kiértem 22:40 mutatott a telefonom kijelzője. Oda mentem a pulthoz.
- Jó estét. Egy jegyet kérnék a legközelebbi londoni járatra. –mondtam a húszas éveiben járó, szőke nőnek.
- Sajnálom kisasszony, az utolsó Londonba tartó járat 5 perce hagyta el a kifutópályát.
- Tessék?! – kérdeztem vissza egy kicsit ingerülten, mire a szőke szépség megszeppenve sajnálkozott. Sokra mentem vele.
- És meg tudod mondani, mikor megy holnap a legelső repülő Londonba? – mosolyogva kérdeztem.
- Egy pillanat – mondta és elkezdett pötyögni valamit a gépen – Holnap 5:40-kor indul egy. – mosolyogva nézett rám.
- Rendben  , akkor arra szeretnék egy jegyet kérni.
Miután megvettem a jegyet, eldöntöttem megkeresem a zenésztársaimat. Nem kellett sokáig keresgélnem. Szokásos helyükön ültek a földön. Mosolyogva dobtam a gitár tokba egy kis pénzt.
- Bocsi srácok, most csak ennyi van nálam. – mosolyogtam Stanre majd a többiekre akik még mellette énekeltek illetve doboltak.  Stan  volt az első barátom Amerikában.  Ő hozott először a reptérre. Ő mutatott be mindenkinek. Ők voltak a családom.
- Hé! Szia. – mosolyogva felpattant és megölelt.
- Légy óvatos , délutáni akcióm óta megerősítették az őrséget. – mondtam nevetve.
- Tényleg, mi történt? – kérdezte
Mialatt elmeséltem neki a történetet még meg öleltem a többieket.
- És akkor most vissza mész Angliába? – kérdezte Allie, ő volt a legjobb barátnőm a társaságból.
- Igen, haza megyek apuhoz. – válaszoltam és kicsit elszomorodtam mikor körbe néztem a családomon. 
- Annyira fogsz hiányozni. – sírva borult a nyakamba, és jó erősen megöleltem.
 – Te is én nekem. – válaszoltam a könnyeimmel küszködve. Még pár óráig beszélgettünk, elszívtunk pár szál cigit. Ittunk egy két üveg pezsgőt meg vodkát . Mondván ez az utolsó estém itt, akkor bulizzunk. Igazuk van. Aztán fél 3 fele haza támolyogtak. Én meg ledőltem egy székre vagyis inkább háromra. És aludtam egy kicsit.