„5: 40-es Londonba tartó járat hamarosan indul. Aki még nem
kezdte el a beszállást kérem, most tegye meg. „ – erre hangosbemondói mondatra
keltem. Ránéztem a telefonomra 5:33. Bassza meg elaludtam.
- Basszus. – kiáltottam fel, és már szaladtam is a pulthoz hogy leadjam a csomagjaimat.
5:36. Szaladtam, az ellenőrzésre. Mindent belevágtam a szürke műanyag tálcába, gyorsan átfutottam a kapu alatt, ami szerencsére nem csipogott be. 5: 38. Már most rengeteg ember volt. Jobbra-balra kerülgettem őket. Bocsánatokkal bombázva őket. Láttam hogy már zárják az ajtókat.
- Ne! Kérem.. várjanak! VÁRJANAK! – ordítottam, ahogy a torkom szakattából tellett. Semmi. Azt hittem ennél rosszabb már nem lehet. Akkor belerohantam valakibe, megint. Csak most az volt más, hogy a forró kávéja a ruhámon végezte. Megégetett, amire felsikítottam. De nem értem rá, megnézni kinek a kávéja volt, vagy a fájdalommal foglalkozni csak el akartam érni a gépet. De sikerült. A sikoltásomra felfigyeltek és látták hogy oda futtok. Mosolyogva nyújtották a kezüket a jegyemért. Az oldalam szúrt, a lábam remegett, a mellkasom meg éget. DE SIKERÜLT.
A gépen ablaknál és egy dagadt és büdös férfi mellett kaptam helyett, aki tömte magába a cheetos-t. Bár én sem panaszkodhatok a szagomra, két napja nem fürödtem. Talán le kellett volna otthon fürödnöm. Na, nem baj. Adtak ételt és italt, ami most rettentően jól jött, mert vagy egy napja nem ettem. Bár ízetlen volt, de jobb mint a semmi. Az út nagy része nyugisan telt, pulzusom vissza állt a rendes ütemére. Beszélgette kicsit a büdös hapsival, bár csak azt kérdezte meg, hogy nincs-e valami kajám. Előttem egy idős, nyugdíjas éveikben járó házaspár ült kézen fogva. Olyan aranyosak voltak. Én is ezt szeretném, életem végéig tartó szerelmet. Elmosolyodtam. Kinéztem az ablakon. Gyönyörű volt. A nap még csak akkor kelt fel és a sugarai megtörtek az óceán hullámain. Egyre izgatottabb és izgatottabb lettem a tudattól hogy egyre közelebb vagyok apához, az otthonomhoz.
A 8 órás repülőút felét nyugodtan végig szunyókáltam. Azt álmodtam, hogy otthon vagyok. Apával, Anyával (? ) és Louis-sal. Tényleg Louis. Tegnapi után biztos letagad, hogy valaha is ismert. Nem hogy a legjobb barátja voltam.
- Basszus. – kiáltottam fel, és már szaladtam is a pulthoz hogy leadjam a csomagjaimat.
5:36. Szaladtam, az ellenőrzésre. Mindent belevágtam a szürke műanyag tálcába, gyorsan átfutottam a kapu alatt, ami szerencsére nem csipogott be. 5: 38. Már most rengeteg ember volt. Jobbra-balra kerülgettem őket. Bocsánatokkal bombázva őket. Láttam hogy már zárják az ajtókat.
- Ne! Kérem.. várjanak! VÁRJANAK! – ordítottam, ahogy a torkom szakattából tellett. Semmi. Azt hittem ennél rosszabb már nem lehet. Akkor belerohantam valakibe, megint. Csak most az volt más, hogy a forró kávéja a ruhámon végezte. Megégetett, amire felsikítottam. De nem értem rá, megnézni kinek a kávéja volt, vagy a fájdalommal foglalkozni csak el akartam érni a gépet. De sikerült. A sikoltásomra felfigyeltek és látták hogy oda futtok. Mosolyogva nyújtották a kezüket a jegyemért. Az oldalam szúrt, a lábam remegett, a mellkasom meg éget. DE SIKERÜLT.
A gépen ablaknál és egy dagadt és büdös férfi mellett kaptam helyett, aki tömte magába a cheetos-t. Bár én sem panaszkodhatok a szagomra, két napja nem fürödtem. Talán le kellett volna otthon fürödnöm. Na, nem baj. Adtak ételt és italt, ami most rettentően jól jött, mert vagy egy napja nem ettem. Bár ízetlen volt, de jobb mint a semmi. Az út nagy része nyugisan telt, pulzusom vissza állt a rendes ütemére. Beszélgette kicsit a büdös hapsival, bár csak azt kérdezte meg, hogy nincs-e valami kajám. Előttem egy idős, nyugdíjas éveikben járó házaspár ült kézen fogva. Olyan aranyosak voltak. Én is ezt szeretném, életem végéig tartó szerelmet. Elmosolyodtam. Kinéztem az ablakon. Gyönyörű volt. A nap még csak akkor kelt fel és a sugarai megtörtek az óceán hullámain. Egyre izgatottabb és izgatottabb lettem a tudattól hogy egyre közelebb vagyok apához, az otthonomhoz.
A 8 órás repülőút felét nyugodtan végig szunyókáltam. Azt álmodtam, hogy otthon vagyok. Apával, Anyával (? ) és Louis-sal. Tényleg Louis. Tegnapi után biztos letagad, hogy valaha is ismert. Nem hogy a legjobb barátja voltam.
Váróban voltam, vártam hogy a futószalag végre elő hozza a
csomagjaimat. Hallottam a rádióban hogy One Direction ment, a One thing. Lehet,
hogy még sem volt jó ötlet haza jönni. Itt minden Louis-ra emlékeztet. Arra hogy már sosem lehetünk jóban, hogy sosem
láthatom. Hisz turnézik, ha haza is jön. Akkor is csak a családját látogatja meg. Vagy épp barátnőjével van. Már nem tartozok
hozzá többé, már nem. Könnycsepp folyt
le az arcomról. Gyors letöröltem. Megpillantottam a csomagjaimon díszelgő ’’SMITH
’’ feliratot. Felkaptam őket és már indultam is ki.
Londoni időjárás mindig is jobban tetszett, mint Amerikában.
Szeretem az esőt. Az illatát, de
legjobban a hangulatát. Amerikában meleg
van, vagy ha épp nincs akkor csak köd. Bár lehet hogy az egész Amerika dologhoz
az elejétől kezdve rosszul fogtam hozzá. Csak gyűlölettel tudtam az országra
nézni, mert anyám kicipelt oda. Ilyesfajta gondolatok kavarogtak a
fejemben. A zenélgetésből összeszedett pénzemből ( amiből a jegyet is vettem )még
maradt egy kicsi, úgyhogy el határoztam hogy keresek egy telefon fülkét és
felhívom aput. Ugyanis az én amcsi telefonom, nem jó Angliában. Egyszer beszéltem apával amióta elváltak, azt
mondta ide költözött Londonba. Azt mondta, ha majd haza megyek hozzá, hívjam
fel és beköltözhetek hozzá.
2 utcával lejjebb már találtam is egyet. Bedobtam az aprót és tárcsáztam, kicsöng. Közben egy plakátot láttam meg a fülkében. Koncert lesz. Méghozzá One Direction koncert. Letéptem, össze gyűrtem és el dobtam. Utáltam. Utáltam az egész bandát. Felvette.
- Hallo? – egy magas női hang szólt bele a telefonba.
- Ö..hello. – nyeltem egyet. – Ne haragudj, jó számot hívtam? Ez Steven Smith telefonja?
- Igen, az. Mit akarsz? – kérdezte lekezelően.
- A lánya vagyok. Oda tudnád adni egy kicsit?
- Nagyon vicces vagy. Köztudott hogy nincs lánya. Úgy hogy legyél szíves többet nem zaklatni minket.
- Bocsánat, de ki maga? – kérdeztem kicsit ingerülten.
- A mennyasszonya.
2 utcával lejjebb már találtam is egyet. Bedobtam az aprót és tárcsáztam, kicsöng. Közben egy plakátot láttam meg a fülkében. Koncert lesz. Méghozzá One Direction koncert. Letéptem, össze gyűrtem és el dobtam. Utáltam. Utáltam az egész bandát. Felvette.
- Hallo? – egy magas női hang szólt bele a telefonba.
- Ö..hello. – nyeltem egyet. – Ne haragudj, jó számot hívtam? Ez Steven Smith telefonja?
- Igen, az. Mit akarsz? – kérdezte lekezelően.
- A lánya vagyok. Oda tudnád adni egy kicsit?
- Nagyon vicces vagy. Köztudott hogy nincs lánya. Úgy hogy legyél szíves többet nem zaklatni minket.
- Bocsánat, de ki maga? – kérdeztem kicsit ingerülten.
- A mennyasszonya.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése