~ 15. rész

jó olvasást! xx

7 KOMMENT ÉS KÖVETKEZŐ! 

Teljesen eluralkodott rajtunk a pánik.
- Bertha hívja a mentőket! – kiabált Katie
- Gyorsan! – parancsoltam rá. Nem vagyok parancsolgatós, főleg  nem olyan aranyos házvezetőnővel, mint Bertha de most egy élet forgott kockán. Az apámé.
A szívem ki akart törni a helyéről. Egy fájdalmas és hosszadalmas 10 perc után kijöttek a mentősök és még egy hosszadalmas 10 perc után apát biztonságos kezekben tudhattuk. Vagyis ezt mondták. Minket Katie-vel egy folyóson lévő székekre száműztek. Nem beszéltünk. Néma csöndben vártuk, hogy mi a baj apával. Az órára pillantottam 22:17.
- Egy órája itt vagyunk, mi lesz már.. – mérgelődtem. Katie nem szólt vissza.  Lábammal idegesen doboltam. Fiúkat sem tudtam értesíteni, mert telefonom a táskámban volt. Ami pedig otthon maradt a nagy rohanásban. Egyszer egy fehér köpenyes nővér jött ki a kórteremből és megállt előttünk, felkaptuk a fejünket.
- Önök Steven Smith hozzátartozói? – kérdezte közömbösen és talán egy kicsit lenézően is. Bár szerintem ő sem szeret negyed 11-kor dolgozni. Felpattantunk a székekről.
- Igen, én a mennyaszonya. –kezdte Katie
- Én meg a lánya. – vettem át a szót.
- Nincsenek jó híreim a maguk számára. – kezdte ezt már más hangnemben. Meredt tekintettel és fal fehér arccal figyeltem, hogy azt mondja mennyire sajnálja és hogy ha hamarabb hoztuk volna be még lenne esély vissza fordítani. De így szinte lehetetlen. Nem értettem ezt az orvos dumát, szóval vissza kérdeztem.
- Várjon.. mi van?
- Az apja rákos..kisasszony. – a vér megfagyott az ereimben. Katie hangos zokogással borult a székre. Én csak álltam bambán, mint egy analfabéta.
- Mennyi ideje van.. hátra? – nem akartam tudni, mégis ki-ki vánkózott a számon a kérdés.
- Mivel végső stádiumról beszélünk, maximum 1 hónap. – mondta és együtt érzően megsimogatta a vállam. – Bemehetnek hozzá. De egyszerre csak egy! – mutatott az ujjával egyet. Bólintottam. Ránéztem Katiere, aki még mindig zokogott. Gondoltam addig bemegyek én, míg megnyugszik.

Beérve a szobába láttam apát gépre kötve. Mikor beértem nem szólt hozzám. Pedig én vártam a válaszát. Percekig álltam az ajtóban és csak a gép pityegését hallottam. Meguntam.
- Mégis mikor akartad elmondani, hogy haldokolsz? – tettem fel dühösen a kérdést. Éreztem, hogy a szemem meg telik könnyel. Nem akartam engedni.
- Sajnálom, kicsim. – mondta szomorúan.
- Sajnálod?! Csak ennyi telik tőled? – nem tudtam tovább türtőztetni a könnyeimet. – Mégis mióta tudod?
- Miután elváltunk anyáddal, pár hónapra rá jelentkeztek a tünetek.
- Remek! Az oké, hogy nekem hazudsz. De a saját mennyasszonyodnak is? Mert látszólag ő sem tudott róla. Mi lesz így Katievel? Mi lesz így a babával? Mi lesz velem? Most kaptalak vissza..én.. – nem bírtam tovább kiszaladtam a szobából.  El jó messzire. Ez volt a legfőbb célom.  Hirtelen két erős kar ölelt meg. Nem kellett felnéznem rá. Az illata elárulta, kivel van dolgom. Louis erős és védelmező ölelése már régen hiányzott az életemből. Át öleltem a derekát és csak zokogtam. Percegik, ami nekem hosszú óráknak tűnt. Louis próbált csitítgatni. Nem sok sikerrel. Végül már ahhoz is fáradt voltam, hogy sírjak. Így abba hagytam.

Louis jött vissza és hozott az automatából nekem kávét na meg persze magának is. Körülbelül fél 3 lehetett, de mi még mindig a korház büféjében voltunk és csak beszélgettünk. Nosztalgiáztunk.
- Honnan tudtad, hogy itt vagyunk?
- Harry aggódott érted. Mivel nem vetted fel a telefont vagy 20x sem, elment apukádékhoz. Ott azt mondták, hogy apud elájult és behoztátok. Harry felhívott engem. Én meg mondtam, hogy majd én bejövök hozzád. – mosolygott.
- Haragszol még rám?
Megrázta a fejét.
- Nem tudok rád sokáig haragudni. – elmosolyodtam. Louis volt az egyetlen, aki bármilyen szar is a kedvem megmosolyogtat és igazi mosoly. Nem hamis. Akkor is megnevetett, mikor a nagypapa meghalt. Bármikor. Ezt is nagyon szeretem Louisban.
- Na gyere haza viszlek, itt túl.. nyomot a hangulat. – Egyetértően bólintottam. Még vissza mentem Katiehez megkérdezni, hogy őt ne vigyük-e haza. De azt mondta inkább bent marad.

Következő egy hetemet csak apával töltöttem. Melóból haza mentem megfürödtem, átöltöztem majd mentem be apához a korházba, ott aludtam és onnan mentem munkába. És ez így ment újra és újra. Magyarán Harry el kellett hanyagolnom.
- Alex, egy hét és vége a szabadságunknak. Kezdődik az Európai turné és még inkább nem fogjuk egymást látni.
- Tudom Harry, tisztában vagyok vele. Ahogy abban is, hogy az apám haldoklik. Most kaptam vissza, annyi időt fogok vele tölteni amennyit csak tudok. – mondtam idegesen és kinyomtam a telefont. Körülbelül nap mint nap eljátszottuk ezt a beszélgetést telefonon. Nem volt időm többre. Harry turné után vissza jön, de apa nem. Így egyértelmű volt, hogy miért hanyagolom kicsi Harryt. Kicsit idegesen mentem be apuhoz. Észre is vette.
- Gondok vannak? Nyugodtan menj el csak Harryvel valahova. Nem kell engem pátyolgatni.
- Nincs semmi baj, Apa.  Itt maradok és kész. – zártam le a témát

Harry szemszöge:

- Alex, egy hét és vége a szabadságunknak. Kezdődik az Európai turné és még inkább nem fogjuk egymást látni.  – könyörögtem neki.
- Tudom Harry, tisztában vagyok vele. Ahogy abban is, hogy az apám haldoklik. Most kaptam vissza, annyi időt fogok vele tölteni amennyit csak tudok. – és lerakta.  

Hihetetlenül dühös lettem. Innom kellet valamit. De valószínűleg fiúk teljesen kiakadnának. Nem maradhattam otthon. Felkaptam a kocsi kulcsot és elmentem egy bárba. Először csak egy sört kértem. Majd szép sorjában az erősebb italok is csúsztak le a torkomon. Már csak arra emlékszem, hogy egy szőke hajú nő ül az ölemben és a nyakamat szívja. Utána se kép. Se hang.