~ 34. rész .

Sziasztok! Ez a rész Louis és Alex újbóli egymásra találásáról szól. Végén egy kis csavarra. Remélem tetszik. Elég érzelmesre sikeredet.. :) Jó olvasást.! <3
11 Komment

ajánlott zene: http://www.youtube.com/watch?v=ZuwTY4gqu0Y

Másnap már 7kor talpon voltam. Arra jutottam kicsit itt maradok Doncasterben. Úgy, hogy első utam a bevásárló központba vezetett persze álruhában. Semmi kedvem lebuktatni magam, hogy itthon vagyok. Miután haza értem, összeütöttem egy kis kaját. Majd egy kicsit kitakarítottam a házat. Hisz é a bútorokhoz évek óta nem nyúlt senki hozzájuk. 

Miután nagyjából kitakarítottam, sétálni indultam. Imádtam két lábamon bejárni Doncastert. A szívemet melegség járta át, mikor láttam, hogy alig változott valami. Egy helyre akartam most nagyon elmenni. A régi törzshelyünkre. Louis és az én törzshelyemre. Egy esőcsepp az orromra esett, felnéztem az égre és mélyet szippantottam a friss eső illatából, mintha csak magamba szívnám és feltöltődnék.
Kapucnimat felkapva, indultam el a régi sulinkhoz. Bár hétvége van, hátul lévő focipálya mindig látogatható.  Így hát szép lassan hátra ballagtam. Átvágtam a füves placcon és a lelátóhoz igyekeztem. Majd felfutottam a legtetejére, ahonnan be tudtam látni az egész várost. Ismét egy mélyet szippantottam a levegőből. Végre itthon vagyok.  Leültem, hát a legutolsó sor legkülső székére. Igen, bármi meglepő ez volt a törzshelyünk. Mindent itt beszéltünk meg régen. Sulit, csajokat, pasikat, szülőket, a zenét. Louis itt mondta el, hogy jelentkezni fog az X-faktorba. És mivel tudtam, hogy egy őstehetség, tudtam, hogy be fog kerülni, tudtam, hogy sokra fogja vinni. Így teljesen kiakadtam és elmentem. Akkor is menekültem. Sokan nem értik, hogy lehet fiú és lány ilyen jóban, anélkül hogy egymásba szeretnének. Ez egyszerű Louis és én köztem 3 év korkülönbség van. Mikor megismerkedtünk én még csak 4 voltam, ő 7. Így persze, hogy Louis mindig a kishúgaként nézett rám. És nem úgy, mint egy barátnő jelöltre. Louis volt a legjobb barátom, de most már csak a bátyám. 

- Tudtam, hogy itt megtalállak. – mondta halkan.
Lassan hátra néztem, rá. Louisra. Sminkem lefolyt, szemem pirosak voltak a sírástól. Louis aggódó pillantásával találtam szembe magam. Csöndben leült mellém, a helyére.  Karját a vállamra tette és úgy húzott magához. Vállának döntöttem a homlokom és úgy sírtam. Louis nem próbálkozott csitítgatni, együtt érzően simogatta a vizes hajamat. Miután úgy éreztem eleget sírtam, elhúzódtam Louistól, hogy a szemébe tudjak nézni. Kezével óvatosan törölte le a könnyeimet az arcomról.
- Honnan tudtad, hogy itt leszek? – kérdeztem halkan.
- Tudtam, hogy egyszer vissza fogsz majd ide jönni. Én is visszajöttem párszor, ha elegem volt a világból. – mosolyodott el, mikor látta a meglepett arcomat. -  Mindig elképzeltem, hogy itt vagy velem. Próbáltam elképzelni, hogy mit mondanál. Vagy, hogy milyen rémesen próbálnál felvidítani. – nevetett, erre nekem is nevetnem kellett.
- Hát igen, a felvidítás, mindig a te reszortod volt. – mosolyogtam.
- Emlékszem, amikor utoljára voltunk itt.. – kezdte Louis. Ránéztem. Ő nem nézett rám, a foci pályát kémlelte, szeme megtelt könnyel.
- Hé. – fogtam meg a kezét. – Nem számít. – mondtam halkan.
- Már hogyne számítana Alex. – mondta a szemembe. – Önző módon viselkedtem. Elhagytalak. Semmit nem tudtam rólad X-faktor alatt. Mikor visszajöttem. És becsöngettem hozzátok, senki nem nyitott ajtót. A szomszéd mondta, hogy már nem laktok itt. Hogy elköltöztettek, azt se mondta meg hova. Először azt hittem viccel, ide jöttem, de mikor nem találtalak itt tudtam, hogy nem vicc és hogy tényleg elvesztettelek. Összetörtem. 2 évig csak arra vártam, hogy újra lássalak. Vártam a napot, hogy mikor hozz minket újra össze a sors. Mikor találkoztunk a repülő téren New Yorkban, először azt sem tudtam, hova kapkodjak. Olyan gyorsan történt. Láttam mennyit nőttél, hogy felnőtt nő lett belőled.– mondta, egy pár könnycsepp folyt végig az arcán, én már rég sírtam. – Azt hittem utálsz, amiért elhagytalak, és hogy híres lettem. – megráztam a fejem.
- Sosem tudnálak utálni Téged, Louis. –feleltem, alig hallhatóan. Erre elmosolyodott. Beállt a néma csönd. Tisztán lehetett hallani, hogy kopog az eső a műanyag székeken.
- Nem Harry az apja annak a gyereknek. – bökte ki komolyan Louis. Értetlen képet vágtam. Teljesen Össze voltam zavarodva.
- Ezt hogy érted? Honnan..
- Miután elmentél és hallottam telefonon beszélni Caroline-t. Miután letette, megzsaroltam, hogy úgy is elmondom mindenkinek, úgy hogy mondja el mi volt ez az egész és legalább tisztázhatja magát. – mély levegőt vett, és én is.
- Ki vele Louis.
- Stan zsarolta meg őt valamivel, hogy hazudja, azt Harrynek tőle van a gyerek, és így elérje, hogy szakítsatok. – lefagytam.
Ennyire félre ismertem volna Stant?  Mikor megismertem egy aranyos félénk srác volt.  Most meg. Most meg egy elmebeteg, ki fejébe vette, hogy visszaszerezz és minden követ meg fog mozgatni, hogy elérje azt, amit akar. És, hogy ennyire nem bíztam Harryben. Hogy tehettem ez vele?
- Alex! – ordított Louis, mire észhez tértem – rajtad kívül még senki nem tudja.
- Mi?
- Azt akartam, hogy tőlem tudd. Így azonnal ide jöttem kocsival.
- Vissza kell mennünk Holmes Chapelbe! – pattantam fel. Lenéztem a még mindig ülő Louisra, aki csak mosolygott. Lassan felállt.
- Mi az?
- Sosem láttalak még ilyennek.
- Milyennek?
- Ilyen szerelmesnek.